Szilaj Márk
Istenem, elvetted tőlem a meleg fényt,
Mennybe nyújtó, sötét, égi, csalfa reményt.
De bízok még, hogy nemsoká hazatalál,
S az életünk régi kerékvágásba áll.
Jer ide ölembe, álomszép hercegnőm,
Álmodtam az éjjel terólad, megmentőm.
Nem voltam rab, de már a raboddá tettél,
Óh, szívembe szerelemmagot vetettél.
Mint hózápor, úgy önthet el,
Ezt soha ne feledd majd el!
Ez az érzés mélyen fakad,
Az élet már jobbat nem ad.
Ó, Ady, már száz éve, hogy elhagytál bennünk,
De él rólad alkotott, homályos képünk.
Te változást szerettél volna e földön,
Hogy a világ magára szebb ruhát öltsön.
Szíve dühbe lobban,
Mint a gyufás katlan,
Gonoszság őrli szívét,
Mint őrlő a mák szemét.
Óév utolsó napján megpihen az öreg,
S körülötte a táncoló fény kaput övez.
Kezei remegnek, szíve rémült és tiszta,
De boldogan hálát ad, hogy régi focista.
Itt a nap, a pap megszentelé házad,
S karácsony után elfárad a lábad.
De még ott a sorsfordító szilveszter,
S ez nem a fekete macskád, Szilveszter.
...Ó, nagy, hazudott régi álmok.
Ó, ez a te neved, Tudomány,
S e létben belőled a hiány.
Míg érzem mező illatát,
Míg hallom szellőnek szavát,
Míg látom patak horpaszát,
Míg szeretem lét dédanyját,
Addig lélegzem, addig vagyok én.
Tavaszi hajnal égi jellel suhanva
Beköszönt a lélek házába táncolva.
Már akkor tudtam, ő lesz majd az igazi,
Szemében szivárvány, oly élénk, tavaszi.
Zágon city nékem a bölcsőm s otthonom,
Talán szebben elmondani sem tudom.
Idehúz a szívem, ehhez a helyhez,
Itt nőttem s ragaszkodok, mint kehelyhez.