Szilágyi Zoltán
Égig érő fák,
csendben megbújó lankák,
hegyek, csodás völgyek,
hát Isten véletek.
Ablakomon kinézek, akácerdő hívogat,
megint vége egy napnak.
Lombok és levelek táncra kelnek,
lágy szellő simítja törzsük, énekelnek.
Messzi föld és távoli világ,
valóban álom ez vagy valóság?
Nincsenek kételyek, nincsenek kétkedő emberek,
tiszta szív és boldogság, tiszta lelkű világ.
Csillagos égbolton gyertya fényével,
messze szálljon sóhajom,
kérésem megváltóra találjon.
Hegy tetején, erdő mélyén,
fenn a csúcson, fák között,
a csúf világ háta mögött
kőszikla áll az út szélén.
Eső mossa ismét a tájat,
égi színjáték dörgő szonáta,
gondolataid az ég is siratja.
Apa: főnév, jelentése szülő,
ha baj van, biztonságot teremtő.
Támaszt ad és megvéd, ott van
holtodiglan, holtomiglan.
Talán elvonultak a nagy fellegek,
s gomolygó esőcseppek nem áztatják tovább kertemet.
Talán kiviggyan az ég is, felvidulhatok én is,
elültethetem a sok-sok virágot,
mi szebbé varázsolhatja e rút, mocskos világot.
Duna vizén sóhaj száll fel, másabb a sodrás, mint volt,
csillagok fénye elbújt, félretekint a hold.
Zokog az ég, sóhajok messze szállnak,
bánata erősödik e világnak.
Ötven csak egy szám a sorban,
cseppből kevés,
szilvából sok a gombócban.
Pénzért mindent! Te csak hiszed!
Te csak hiszed, hogy szebb lesz az életed,
sok pénzzel, nyerészkedéssel jobb lesz neked!
Te csak hiszed, hogy minden vágy,
mit megálmodsz, melegágy,
ott lesz benne tarsolyodban,
benne egyből két karodban!
Hideg a hajnal, meg-megállok,
vacogó fogakkal elmélázok.
Szívem nagyot dobban nagy sóhajomban,
a reggeli ködben, sűrű, áttetsző felhőben.
Dobban még, dobban,
sokszor rakoncátlan, de még dobog.
Mutatom, jól vagyok, bírom,
de mikor nem láttok,
könnyes szemmel összeroskadok.
Műanyag a toll, amivel írok,
műanyag lámpafénynél gondolkodok.
Műanyag asztalom felhajtom,
műanyag székem betolom.