Szilágyi Zoltán
Az én váramat megépítem,
talán egyszer készen lészen!
Én váramba beköltözöm,
boldogságom lesz akkor özön.
Látod a verőfényes, napos eget?
Mily kitartóan ontja a nagy meleget!
De a reggeli harmat már dideregve táncol,
s előkerül a kiskabát is, légy te megbújva bárhol.
Húztam a rabigát
napokon, hónapokon át,
és most végre!
Szabadság lett a vége!
Idő: múló állapot, rohanó pillanatok sokasága,
újabb és újabb napot hozva a nagyvilágra.
Rohanó, eszeveszett, törtető jelen idő,
de sokszor nagyot szusszanó, csillagok fényébe elmerengő.
Sokszor elgondolkodok
meg-megállva,
tűnődöm kavargó félhomályban
áradó gondolatok kusza sokaságában,
s réveteg tekintetem messze szegezem.
Ontja a meleget tűző napos kikelet,
égeti, pirítja verejtékező bőrödet.
Tikkasztó, dermedt, szomjazó állapot,
nap sugara éget, nem kímél legott.
Egy pillanat, egy szemrebbenés,
mivé lesz a pillanat, egy jelenés?
Volt, elmúlt, régen volt egy pillanat,
abban a pillanatban jól érezted magadat.
Egy kegyetlen nap margójára...
Írhatnék szépeket, magasztos eszméket,
hangoztathatnék nagy szavakat,
falat rengető paragrafusokat,
de a szép messze tűnt, sötét világ átkarolt,
s a magasztos eszme meg sose volt.
Csak néma üresség, mi körbevesz,
átkarol és nem ereszt.
Főnököm figyelmébe, tisztelettel
Nap mint nap kapom én az ígérő szót,
majd jobb lesz egyszer,
őszinte mondatokat, ígérő szavakat,
ki ígérni nem tud, az igazán szegény ember.
Nos ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi!
Reggel ismét dolgozni kellett jönni!
Igaz, egy áldott jó ember
hajnal kettőkor köszöntött fel,
mély álmomból kizökkentett a drága,
hiába! A népszerűség átka!
Tavaszi szellő suttog a csendben,
simít, kócol egyre melegebben.
S a rügyező fák között megbúvó téli kikelet
halványan elillan,
mint langyos, tavaszi zápor,
köddé válik s elbújik messze,
elkullog a szürke fellegekbe.
Mondhatnák szépeket, rajzolhatnák virágot,
de azt, amit érzek irántad, nap mint nap láthatod!
Az élet rohan, velünk együtt tűnik el,
de minden egyes napot velünk közösen ér meg a reggel.
Tűz mellett gubbasztok, táplálom a láng magját,
dobálom egyre csak egyre a száraz fát.
Merengek tűz fényébe, töprengek...
Kell, hogy győzzünk! Veled vagyunk!
Nagyot fordult a világ, messze már a béke,
háborút vívunk, talán sose lesz ennek vége!
Nehéz, alattomos harc, benne sok-sok kudarc,
elszorul a szív, könny kicsordul,
támad egy láthatatlan ellenség oly konokul.
Becsukom a szemem,
sötét, zúgó, homályos végtelen.
Elmém kulcsra zárom,
kirekeszt egy ajtó
nyüzsgő világ haragos zajától,
messze érezhetem magam háborgó világtól.