Szilágyi Zoltán
Filléres emlékeim nézegetem,
nekem kincs, másnak csak értéktelen.
Filléres, megkopott kabát
vagy csak egy kis kocka,
mind az emlékeket visszahozza.
Téli délután volt,
talán épp kelt fel a Hold,
de a Nap még fent kapaszkodott
ott a messzeségbe,
Kecskemét város sűrű mélységébe.
Kavics, ugyan mi köze a karácsonyhoz?
Egy apró kő, egy szilárd, metsző halmazállapot,
de ott van a kezedben csillagszínű, áldott ünnepben.
Mondhatnám, jól érzem magam,
idebenn minden rendben van,
de aggaszt valami itt belül,
gondolatom folyton rajta ül.
Egy pillanat, ahogy a levél aláhull a fán,
egy pillanat, ahogy egy élet csupán.
Pillanatnyi tekintet,
mi a szívet, csöndet töri meg.
Messze idők nyomán,
ahogyan a levél hull a fán.
Csak egy kis sírhant, megvethettek,
gyertyát gyújtok, kinevethettek.
Ő volt a mindenem,
szebbé tette zavaros, átkozott életem.
...Nem jó van ez így, komácska!...
Gyakran eszembe jut nagyapám mondása,
szemöldökének összehúzódása,
hátratolt sapkája, mikor azt mondja,
nem jó van ez így, komácska!
Zord szelek fújnak, magam vagyok,
múltnak, szélnek hátat fordítva dúdolok.
Trallala, trallala, kemény az élet,
nem tréfa!
Még ma is átélem őszi reggeleken,
oly kedves emlék lett énnékem.
Kezemben fogtalak, óvtalak,
fogtam kis kezed,
szívem s szíved átjárta a szeretet...
Az öreg Tóth esete Báródi komájával
Régi eset, talán már nyoma sincsen,
mikor két gazdaember megállapodott.
Az öreg Tóth, mint dolgos ember,
földje, munkája tenger,
megépítette házát, élete palotáját.
Megszülettem, örömmel jöttem e világra,
később csintalan gyerekként az elvárásokat tiportam a sárba,
de ha rám szóltak, hazaszaladtam.
Hiába!
Meg kell felelni, mit az emberek elvárnak,
MEG KELL FELELNI ENNEK A RÚT VILÁGNAK!
Reménnyel jöttem erre a földre,
mára reménységem elszállt örökre.
Csodáltam a kék eget, anyám arcát,
végignézhettem más emberek kudarcát,
rúghattam a port kis csizmámmal,
farkasszemet nézhettem a nagyvilággal.
Égig érő fák,
csendben megbújó lankák,
hegyek, csodás völgyek,
hát Isten véletek.
Ablakomon kinézek, akácerdő hívogat,
megint vége egy napnak.
Lombok és levelek táncra kelnek,
lágy szellő simítja törzsük, énekelnek.