Szilágyi Zoltán
Tavaszi napsütés simítja arcom,
fordítom fejem, szemem becsukom...
Egy kétszínű találkozás emléke
Mosolygok ebben a percben, és elviselem
a kínt és könnyet, mi most terem.
Látszatra el se mentél,
csak egy év után megjelentél.
Még ködbe burkolóznak a reggelek,
még felkerül a nagykabát,
de a fák között már kismadár csicsereg
az erdő sűrűjében odaát.
Mikor az öreg fa derékba törik,
viharos szélben földre hullik,
megszűnik az oltalom,
árnyékát, hűvös megnyugvást többé nem találom.
Még a reggeli dér olvadt könnye ablakomon táncol,
s a kora napfény megcsillan rajta párszor,
majd lassú csendben elillan egyben,
nyomot hagyva
ablakom sarkában.
Csillan a Nap fénye lágyan ringatózva,
álmosan belebújva hideg zimankóba.
Fák ágai felöltözve puha, téli köntösbe,
s hideg szellő messze-messze virít a tájon
megcsillanva havas félhomályon.
Filléres emlékeim nézegetem,
nekem kincs, másnak csak értéktelen.
Filléres, megkopott kabát
vagy csak egy kis kocka,
mind az emlékeket visszahozza.
Téli délután volt,
talán épp kelt fel a Hold,
de a Nap még fent kapaszkodott
ott a messzeségbe,
Kecskemét város sűrű mélységébe.
Kavics, ugyan mi köze a karácsonyhoz?
Egy apró kő, egy szilárd, metsző halmazállapot,
de ott van a kezedben csillagszínű, áldott ünnepben.
Mondhatnám, jól érzem magam,
idebenn minden rendben van,
de aggaszt valami itt belül,
gondolatom folyton rajta ül.
Egy pillanat, ahogy a levél aláhull a fán,
egy pillanat, ahogy egy élet csupán.
Pillanatnyi tekintet,
mi a szívet, csöndet töri meg.
Messze idők nyomán,
ahogyan a levél hull a fán.
Csak egy kis sírhant, megvethettek,
gyertyát gyújtok, kinevethettek.
Ő volt a mindenem,
szebbé tette zavaros, átkozott életem.
...Nem jó van ez így, komácska!...
Gyakran eszembe jut nagyapám mondása,
szemöldökének összehúzódása,
hátratolt sapkája, mikor azt mondja,
nem jó van ez így, komácska!
Zord szelek fújnak, magam vagyok,
múltnak, szélnek hátat fordítva dúdolok.
Trallala, trallala, kemény az élet,
nem tréfa!