Szickey_Me
Mienk volt egy kova s a bíborcsőrű galamb,
karcos korpuszukból rőt vétek riadt alant,
bús csillangók szomján míg balzsamos a glóbusz,
üdvözítő toppant meg minden igaztalant.
Elered az eső, s benn ott a fekete
vashajlékonyságok közt, mozaikok
eredeztetésén fut fel az óbor.
Valóra válni, mint kunkori virágzat,
szárnytői puhaság, míg csibésszé bágyad,
füvön a vajhab, mily békésen kokettál,
kedvünkbe mélyülő csintalan krokett-tál...
ahogy te engem
Új lélegzetemre zokogó mosolyok,
s gyötrődő testrészem sikolya habkönnyű...
Kell, hogy most induljak,
s finoman bezárul,
nem is kell elérnem,
én még vad, ő már nyúl-
Háromszázhatvanöt jó reggelt követve
- hatodik ajtónál, édesem, engedj be...
Esőcseppek szalagjából őszi napod zárod,
szabadságot rejtenek el fércelt opálsávok.
Hiába az ital sleppje, ínyemen a vágy,
fehér strázsák rendje alól bámulja a szád.
Ez meg az szőkeszín csomagban -
szokatlan vonalkódnocsak van
rásülve. Nyújtod a kezedet...
Nincs meg a szó, bár érte kifutna e nyelv üregéből
hagyva a rágást, hívva a csendet, hagyva az arcom.
Golyókból gurítom neked a Földet.
Van, hogy úgy elemészt, van, hogy így könnyebb.