Szentesi Viktória
Megannyi napszak, hold járt már az égen.
S te már nem kíséred ezeket velem.
Mondd, a mennyország milyen?
Látni onnan a holdnak fényét, mint innen?
Sorsodon nehéz szikla.
Vállad már az ág is húzta.
Megjártál már száz harcot.
Abban, ahol nem volt senki.
Nem volt könnyű ott nyerni.
Akadályok százait már letudtad.
Nemcsak szádnak kell szeretni.
Szívednek is kell ölelni.
Nemcsak eszednek kell dönteni.
A szívednek is kell felelni.
Fáradt már az évnek lángja.
Elhalványult a látása.
Jajgat, fáj már keze, lába.
Jöhetne már, aki váltsa.
Meghallanád, ha akarnád
Azt az egyetlenegy csodát.
Az életed, amit kaptál,
Egy ajándék, mi szebb, mint más.
Itt van újra karácsony.
Színes díszek a fákon.
A kandalló lángja lobog.
Mézeskalács illata száll.
Nézz az égre, fent csillag.
Hozzád kiáltja, szeret.
Mondja, higgy őbenne.
De a szíved nem felel.
Feléled bennem a tél.
Hangosan kiáltja újra.
Egy szépséges ünnep.
Tele pompával, milyen áldás.
Szólj és kiáltsd ki a világba,
Van hit, van még csoda!
Törd meg, hozz reményt!
Ne engedd, hogy sötétben éljünk!
Adj, hogy osszuk szét szeretetünk!
Te vagy, ki látod fájdalmam,
Te vagy, kihez szólhatok.
Uram, mondd meg nekem,
Az életem lesz-e szép még?
...
Segíts, mert úgy érzem, gyengülök.
Testem ereje elkezdett elhagyni.
Pedig fiatal vagyok még nagyon.
Temetőben mozdulatlan árnyjáték az este.
Lobognak a gyertyalángok, nincsen vége.
Felsóhajtott megannyi embernek szíve.
Kik itt nyugszanak, értük ég a gyertya fénye.
Feledd el, mondtad, de nem tudom.
A bánatot a szívemben hordozom.
A pokolban járni csak úgy tudok.
Ha a múltam a mennynek átadom.
Halvány fénye napsugárnak,
Lelkem simogatójának,
Fényed nézném, de vakít.
Mondd, drága nap, miért?