Szente Krisztina
Egy szép, őszi délelőtt,
egy elmúlt szerelem után
Ámor nyila újra kilőtt,
és új virágot ültetett a szíveme.
Jöttél, mint forgószél, boldoggá tenni,
ezt lehetetlenség elégszer megköszönni.
Mint forgószél, úgy felkaptál,
megállt hirtelen az idő, mikor karjaidba zártál.
Nem hitted, hogy lerombolható,
Álmodtál s felébredtél, de már csak illúzió.
Homokvárat építettél,
és közben tapasztalatokat szereztél.
Csendesen átkarolsz, múló már a félelem,
attól, hogy esetleg elveszítelek.
Nem jöhet olyan idő, hogy ne fognád a kezem,
hiszen ígéretet tettél, hogy mindig itt leszel velem.
Volt egy álmom, Kicsi lélek,
hogy tartsalak a karomban téged.
Meséltem volna naphosszat,
de ahelyett most el kell viseljem a hiányodat.
Tükörképben végre szépet látsz,
nem esel el többé pocsolyába.
Átélted az élet sok száz viharát,
a boldogtalanság már nem rúghat labdába.
Volt már eldobva, megtépázva,
összetörve, szétcincálva.
De a romokból szépen, lassan egy új híd épült,
a szíved a sok sebtől szépen, lassan megszépült.
Színpompával játszik,
fülembe édes dallam mászik,
megnyugtató illatok,
arcomra most mosolyt csaltatok.
Hiányoztok, mióta nem vagytok,
könnyeim, mint záporeső,
csendesen hullajtom,
de már késő.
Leülök melléd,
hallgatom az esti csendet,
nem szól semmit, mégis megért,
érzi lángoló szerelmünket.
Először belém martál,
ez szívembe égett,
de az az első találkozás,
még mindig a szívembe van vésve.
A szavak feleslegessé váltak,
az első helyen csakis a tettek állnak.
A csókok sokkal többet érnek,
hiszen abban van benne, hogy a szív mit érez.
Az én Múzsám ő, aki mindig szépnek lát,
akkor is, ha a fáradságtól a szemem alatt karikás.
Táskákat cipelek, vagy nagy bőröndöket,
nem érdekel, hiszen ő ezzel együtt fogadott el.
Nem emlékszem, mikor történt,
de azt tudom, hogy hogyan,
eléggé váratlanul ért,
hogy akkor szívemet eldobta.