Szegő Judit
Lépdelünk mi ketten a semmi szélén
apró piheként, mit vad szélként...
Széttörött Pandóra szelencéje.
Milliárd gonoszság szertegurult.
Tombol a bűn, s többé nem lesz vége,
Európánkra sötétség borult.
Reggelente a félelem ébreszt.
Borzas fejével az ágyamra ül.
Hány napunk lesz együtt, ami még lesz,
s telhet nyugalomban itt... legbelül?
Miféle tavasz ez?
Fekete gyűlöletet virágzanak a szavak.
Állítások helyett tagadás a válasz.
Micsoda tavasz ez?
Nem fájt, amikor még nem voltam.
Vajon fájni fog, ha már nem leszek?
Gondolatom, ha volt, hát szóltam...
Mi lesz, ha föld alatt senyvedek?
Halált virágoznak idén a fák.
Eldobott maszk alatt halott az ibolya.
Meddőn lengenek a téren a hinták.
Sápadtabb lett az anyák mosolya.
Gyere, drága Mikem, át az időkapun! Úgy várlak!
Tömegsírról szedett virágom már régen elszáradt.
Benne hiszlek inkább, és nem a hazug temetőben.
Szerelmedet hímeztem életemre, s szemfedőtlen
ez egy otthon.
benne virágok között fotel,
melyben ülsz kezedben könyvvel.
Annyi vers veszett el mostanság bennem.
Sok le nem írt gondolat lett salak.
Rothadni kezdett elmém... testem...
Tétova káoszban égtek el a szavak.
Egy királyi karácsony Gödöllőn
Mély nyomott hagytak a lópaták a hóban.
Fázó madarak csipogják el a titkot:
"Karácsonyra készül a kastély! Sok jó van!"
Vadászatot jelez néhány vércsepp itt-ott.
Bár
az utcán lódenkabátban emberek jöttek, mentek,
s az égből sűrűn hópelyhek estek,
nem repült le mennyből még annyi angyal,
nem szállt fel az égbe annyi fals dal,
mint akkor. Béke honolt végre lent a földön.
Lombját vesztett fák között még ott bujkál a nyár,
de arcomra lassacskán ráfagy a lecsorduló könny.
Kóbor macska vadászgat, rigót fog talán...
Hajléktalan szájában bagó, füstje tekeregő közöny.
Fellángolhat-e bennünk újra a tűz,
átkarol-e még valaha a karod?
Hol bujkál a szerelem, mely hozzád fűz,
hisz` fáradt testem ölelni nem is akarod...
...Lelkem még annyira fiatal.
Ne törj meg, szégyen az alázat!
Arcomon ránc... sovány diadal.