Szegő Judit
Minek nevezzem, ha a régi életkedv kihuny,
és hajamban ősz tincsekkel kacagva játszik a szél?
Minek nevezzem, ha utolér a zord tél?
Ha kertemben csak zörgő, száraz gaz virul.
Avagy tudd, hogy megbocsátottam...
Régen hallott dal csendült fel véletlen tegnap.
Nincs már az ország sem, rád sem virrad új nap.
Eltűntetek. Senki sem tudja, miért és hova
tűnt megtagadott ifjúságunk sötét alkonya.
Jugoszlávia... Jugoszlávia.
Csendben, megfontoltan hullnak a pelyhek.
Fehérbe öltözik eső után a sár.
Vad szél megmutatja, itt aztán rend lesz!
Hótakarónak lenni télben muszáj!
Valaha a pillanatok embere voltam.
Ágról ágra szállt bennem az érzelem.
Szerelemről madárként daloltam.
Míg végül megállt az idő veled s velem.
Úgy érzem, szinte szétfeszít a szó.
Orkánként száguld a vágy s a gondolat bennem.
Csak te lehetnél lasszó,
ha lágyan magadhoz kötöznéd meggyötört lelkem.
Jobb sorsra érdemes, mokány.
Fiatal még. Kezében füstölgő dohány.
Arca vöröslik a szesztől mindig,
bár ezt anyja nyugdíjai sínylik,
mert nincsen saját pénze.
Ne adj, Uram, rózsaszín alkonyt
Uram, többé ne adj színes alkonyt!
Nem kell barbie - rózsaszínű felhő,
mikor oly sok ifjú ember hal most...
Takarja az eget inkább fekete kendő!
Borús, ősz hajú június van.
Az eső hol heves, hol szitál.
Bezárva élek magány áristomban.
Bágyadt kis sugár a diófán hintál.
Nem szólsz, s én hiába csökkentem magamban a lázat.
Az "ecpeckimehetsz" nem adhat erre választ.
Téblábolok nyakig ködös emlékekben.
Nem akarok hinni jéggé fagyott nemlétedben,
mely olyan homályos, olyan bizarr...
Mentőövként villan sok pozitív gondolat.
Olykor-olykor tán belemosolyog a múlt is.
Hiszen ismerős már a sok gonosz fondorlat,
sármocsarában mégis fehér hattyúm úszik...
Hangulatom felett ül a béka.
Kecsesen riszál, én meg ezt nézem.
Könnyezem, nincs itt heuréka,
meg létra sincs, hogy felérjem.
Vénségemben a létem túl konok.
Kísértenek szerelmes múlt-korok.
Közeledem, s ő mindig távolabb
menekül, mint lekésett MÁV vonat.
Hazugságok vegyülnek az akác illatával.
Olyan tétova már a tavasz.
Keveredik benne az élet a halállal.
Mi az itt bennünk, ami itt maraszt?
Elmegyek egyszer én is,
visz a fekete csónak.
Az ember néha fél is,
megszűnik majd a holnap.
Gyűjtögetem a szavakat, mint méh a mézet.
Meddő évek felfalták a raktárkészletem.
Néha megnémulok, s ürességet érzek.
Beletörődöm, ha csak ily kevés... legyen!