Szegő Judit
...és hirtelen ősz lett.
Testemen megállt egy riadt verítékcsepp.
Elgondolkodott.
Látta maga előtt a deres tájban didergő önmagamat.
Zuhanok! Félek, összetör ez a keserű világ.
Csócsál, apróra rág kövült értékeket...
Ifjúságomban még a Bee Gees dalolt,
s szállt a dallam át utcákon, tereken.
Szabad voltam, mint a madár.
Jövőm titok volt, csupa rejtelem.
Forró a szél, talán lázas.
Szíve fáj, mert nincs senkije.
Olvad csendben, mint a lágyvas.
Bújna tán, de nincsen mibe.
Hetven lennél, ha lennél,
és én megköszöntenélek.
Élő lelked több e csendnél,
de más lett az ítélet.
Elmarad az idén, vagy tán örökre, a megérkezés biztonsága,
a majdnem-feledések újraélesztése,
a kertben bólogató öreg diófa denevércsalogató zöldje,
a pókhálóba burkolózott szobák hívogató ölelése,
a kastély örökkön megcsodált ódon-romos szépsége,
a Balaton felől felszikrázó alkonyi fények varázsa.
Jégfalba dermedt napsugarak
zebracsíkot vetítnek a délutánba.
Alkony a szélnek majd utat ad,
csillagfényt égről letörli jégruhája.
Magányom stációival ismerkedem.
Beültetem magam az emlékezés virágcserepébe.
...és nem tudom, mi lesz velem?! ...
Mit írjak leltárom hiánytengerébe?
Ballagok az őszi sárban a karácsony felé
lucskos levelek közt. Színük barackzselé,
melyet ottfelejtett az idő a kamrapolcon.
Maszkot öltött immár e tél,
és mint kacér tavasz, csábít.
Langyos, meleg március - ledér.
Tar ágon egy rigó víg dala ámít.
Kisgyerek vagyok, képet rajzolok
Kisgyerek vagyok, képet rajzolok.
Füstöl a kémény, kicsi a ház.
Rajta aprócskák ablakok.
Ajtajához út kacskarigaláz.
Andante avagy csendes karácsony
Lágyan csobban a filmen a tenger...
Magába öleli szent karácsony fényeit.
Elfáradtam. A múlt s az idő elnyel,
s álomként vetíti valóságom tényeit.
Lépdelünk mi ketten a semmi szélén
apró piheként, mit vad szélként...
Széttörött Pandóra szelencéje.
Milliárd gonoszság szertegurult.
Tombol a bűn, s többé nem lesz vége,
Európánkra sötétség borult.