Szedő Tibor
Húrján könnye,
lélekcseppje
csordogál.
Mélabúsan,
magányosan
sírdogál.
Idő vergődik a türelmetlenség vállán,
tétlenség a mellkasára ejti le fejét.
Sóhajom a vállamról lehullik,
kezet fog velem a kedves tisztelet,
lelkem ünneplőbe átöltözik,
szeretettel átkarol a képzelet.
Déli harang csendül,
remény örömkönnye
a szeméből kicsordul.
Sors keze szerencse-
magot vet,
ősszel a siker
búzakalászát aratja.
...lángoló szemei szikráztak.
Reggel a szél jégcsappal furulyázott,
szájához tapadt az átlátszó hangszer.
Csordultig tele van, titkokat rejt,
fénylő kincsek tárháza belsejében.
Szonett
Csodás betűk díszítik a ruháját,
szóvirágok lógnak az ágain,
hasonlatok ölelik a mellkasát,
szavak a léleklantja húrjain.
Szolganép elburjánzó tömege,
harc dúl az elme hadszínterén.
Megnyílik az égbolt könnycsatornája,
ősz az ágat tar kopaszra borotválja.
A rozsdás levelét egy kupacba hányja,
kényelmes az erdő sűrű ködkabátja.
November szíve
majd meghasad, könnyet ejt,
gördülő, sós gyöngy.
Bánat benne menetel,
véletlenül botlik el.
Haiku csokor
Függönyt horgol az
est az ég ablakára,
mécs kanóca gyúl.
Eszperente nyelven
E szerelem szemre festve,
szeretet szeletekre szedve.
Gyász fátyla borul a sírkő vállára,
bú könnye tapad a márvány arcára.
Ráhull a betűmintás mellkasára,
fájdalom ül a homloka margójára.