Szebeni Levente
Nem számít már,
Mert úgyis elnyel az ár,
Majd vízbe fúlok,
S mint elszáradt levél, a porba hullok.
Késő már hogy azt mondjam szeretlek
Könnyezve bár de inkább elengedlek...
Egyedül vagyok
most és mindörökké,
egy társra vágyok,
ki már elment és nem jő többé.
Szeretni valakit, aki úgyis összetör,
a barátok hátba szúrnak,
a család kitagad,
a remények széthullanak,
hinni szeretnél, de már nem tudsz.
Tányérban az asztalon paradicsom,
Kellemes vacsora után a söröm megiszom,
Majd nyugovóra térek, aludnék, de nem tudok,
Lelkemet kósza gondolat emészti...
Nem hallok semmit a gépek zúgásától
S motorjuk búgásától
Mennek a CNC gépek
Így melóznak a dolgos népek...
Hol vagy? Ó, mondd...
Hol vagy? S én megyek.
Kézen fogva reggel
Veled kelek.
Bódító hatású szer,
mely gyógyítja lelkemet.
S húsz év múlva
tán a földbe eltemet.
Engem érdekel: hogy vagy?
S milyen napod volt?
De szád szóval nem felel,
S arcod rám nem nevet.
Egy váza a sarokban
Egyes-egyedül áll
Csendben, szépen elfeledve,
S a por már rég belepte.
Van tető feje fölött,
s van mit ennie,
de neki mégis
a magánytól kell félnie.
Zord tél után
Mindig jön a tavasz, nyár és ősz,
De nálam nem,
Mert itt mindig tél van,
De az agyam remél,
S a szívem fél.
Sötétben az utcát járom
Hogy megszülettem már azt is bánom.