Szatmári Ildikó
Édesanyám, ha hozzám szólt,
hangjában csak szeretet volt.
Nem tud nekem másképp szólni,
csak álmomban szólítani.
Megjött az ősz, és mindent felkavar,
elmúlást hozó kedve megzavar.
Erőlteti halványult erejét,
homálya fedi el a nyár fényét.
Járja a nyár búcsútáncát,
szél fújja fák koronáját.
Lábam alatt hervadt levél
már az ősz jöttéről mesél.
Megállt most az élet körülöttem,
semmi nem mozdul jó felé nekem.
A bizonytalanság nem hagy nyugton,
tomboló betegség a világon.
Kéménytetőn nem laknak,
ismét vége a nyárnak.
A gólyák elrepültek,
üresen áll a fészek.
Sok tüske megszúrta már az én lelkemet,
pihe-puha álmok, hát mi lesz veletek?
Éget a múlt, fájó lelkem megsebzett lett,
lesz-e még életemre gyógyír, Istenem?
Minden szép lesz, ha szebbé teszem,
kezem - kezedbe beleteszem.
Fürkészve nézem pillantásod
sugarát, ahogy reám szórod.
Elszálltak felettünk az évek,
szemedben halványuló mécses.
Lámpácska fénylett régen benne,
talán máshol ragyog most éppen.
Szüleim az égből vigyáznak rám,
mindig jóra nevelt apám s anyám.
Oly ravaszok vagytok, évszakok,
arcotokat sűrűn váltjátok.
Összefolynak rég a hónapok,
naptár jelzi az új évszakot.
Nézem az eget vágyódva,
szabad madarakat szállva,
szabadságukat csodálom,
- hogy hódítják a világot.
Apa hiánya
Édesapám, rég elmentél,
alig maradt rólad emlék.
Még most is nagyon hiányzol,
nincs, aki mondja - kislányom..