Szatmári Ildikó
Megkértem a prímást, húzza el a nótám,
muzsikáljon szépen - hadd fájjon a szívem.
Nem így képzeltem én e jeles napot,
azt hittem, majd a Nap is másként ragyog.
Tortámon a sok gyertya fényben úszik,
elég lesz rajta a lángot elfújni!
Istenem, mikor az égre nézek,
már mindent sokkal könnyebbnek érzek.
Időkapu
Titokzatos világ, bonyolult rendszer,
megfejteni az elmét lehetetlen.
Szerte országban tudósok keresik,
csodájának kulcsát sehogy sem lelik.
Még mindig bennem él az a pillanat.
Csókod bársonyként arcomon ott maradt.
Piros színre váltott arcom halványa,
tüzet csiholtál szívemben szép száddal.
Derült este nézem az eget,
a Hold már szépen kifényezte,
fényes csillagok közt figyelem
fürkészve rég nem látott szemed.
Csak egy a hazám nékem,
más honra nem cserélem.
Hívogat a messzeség,
de inkább a nehézség!
Volt idő, mikor a hitem már megcsorbult,
azt hittem, a szerelem tőlem elfordult.
Nem vártam Ámor nyilát, mely szíven talál,
míg egy nap váratlanul elém toppantál.
Nemsokára itt az este,
már a Nap is lassan lemegy.
Kukucskál a Hold az égen,
unja a nagy fényességet.
Múló idő, múló álom,
ifjúságom messze szállott.
Tervezgetek a jövőben,
talán eljön még időben.
Hajnali szellő muzsikája hallik,
a dermedt faágakon szépen játszik.
Még kicsi, mozgékony gyermek voltam,
Édesapám feladatot adott.
Mire megjön estére, meglegyen,
mert minálunk rend és fegyelem volt.
Édesanyám házához nincsen kedvem menni,
beköltözött a bánat, nem vár már ott senki.