Szatmári Ildikó
Feltámadt a hűs őszi szél,
zizzen a sok színes levél,
kismadár fészkét vigyázza,
nehogy a szél megtépázza.
Tükröm, nem vagy az a régi,
nem varázsolsz már kedvemre,
a napom mitől szebb lenne.
Kinyílott a kalitka,
kirepült a szabadba.
A kis Pacsirtám árván
ott fütyül a diófán.
Szívem érzéseit szép koszorúba
kötném, minden évszak virágából egy
szálat belefonnék. Ifjúságomat
a gyöngyvirág jelképezné, abból egy
gyöngysorral nyakamat díszíteném.
Édesanyám házához nincsen kedvem
menni, beköltözött a bánat, nem vár már
ott senki. Belepte a por a múltat, az öröm
elkerüli, törölgető könnyeimhez...
Körbetáncol a bánat, jól
érzi magát nálam - sűrűn
vendégem a fájdalom, ő
táplálja sokat bánatom.
De jó lenne gyermeknek
lenni, Édesanyám
ölében üldögélni,
lesni minden szavát, mit
a szelídség ölel át.
Templom előtt áll a koldus,
alamizsnáért esedez,
tán megszánja emberfia,
- ha véget ért a szentmise.
Minden lehet szép,
ha szebbé teszem,
kezem kezedbe tehetem,
szemeidet figyelgetem,
látom-e a melegségét,
mi perzsel, ha rám néz?
Az éj fátyla hullik rám
a csendben, szobám
falán üldögélő magány,
behálóz a szürkeség,
simogatja bőröm, mintha
szánná az álmatlan éjszakát.