Szatmári Ildikó
Vágytam mindig útra kelni,
madarakkal énekelni,
felvenni a hátizsákom,
nyakamba venni világom.
Még gyerekként, halottak napján
szívemben csak biztonság lakott,
szüleimmel a temetőben
emlékeztünk, gyertyát gyújtottunk.
Álmodik a lélek,
vágyik minden szépre,
a jövőt kergeti
hittel és reménnyel.
Járja az ősz ködös táncát,
szitálja a vizes párát.
Lábam alatt hervadt a lomb,
csúszik a sáros talajon.
Lelkem templomában
sűrűn takarítok,
Isten, ha benézne,
rendet találjon ott.
Üres a párnám nélküled rég,
álomra hajtom fejemet én.
Éjjel talán álmodok rólad,
itt leszel, ha nem is valóban.
Feltámadt a hűs őszi szél,
zizzen a sok színes levél,
kismadár fészkét vigyázza,
nehogy a szél megtépázza.
Tükröm, nem vagy az a régi,
nem varázsolsz már kedvemre,
a napom mitől szebb lenne.
Kinyílott a kalitka,
kirepült a szabadba.
A kis Pacsirtám árván
ott fütyül a diófán.
Szívem érzéseit szép koszorúba
kötném, minden évszak virágából egy
szálat belefonnék. Ifjúságomat
a gyöngyvirág jelképezné, abból egy
gyöngysorral nyakamat díszíteném.
Édesanyám házához nincsen kedvem
menni, beköltözött a bánat, nem vár már
ott senki. Belepte a por a múltat, az öröm
elkerüli, törölgető könnyeimhez...
Templom előtt áll a koldus,
alamizsnáért esedez,
tán megszánja emberfia,
- ha véget ért a szentmise.