Szatmári Ildikó
Itt van újra szép karácsony,
beteljesült a várt álom.
Dobog a szívem hevesen,
- izgatottá válik lelkem.
Ne menjetek, ne szálljatok,
szól a lelkem két galambhoz.
Kerítésem kiskapuján
hűségesen várjatok rám.
Felülírnám a gyászos mindennapot,
mert a halál titeket elragadott.
Úgy jöttél, akár a friss tavasz.
Mint lágy szellő, mikor simogat.
Pedig az ősz már beköszöntött,
hajunkba túrt kicsit féltőn.
Jó lenne egy színesebb világ!
Mint egy csokor pompázó virág.
Gyönyörködni színeiben,
teleszőni terveinkkel.
Nincs e földön szép világom,
fent lesz majd a mennyországom.
Lent a helyem úgysem lelem,
jobb életet csak remélhetek.
Szél járása olyan merész,
- ereje bármerre elér.
Bejut, hova nem szabadna,
hol a nagy titkok fogannak.
Hát merre mentél, emberség?
- koldusember mit sem ér?
Mégy az utcán közömbösen,
- emberség már szinte nincsen.
Sok szomorú verset írhatnék,
mit a versben újra átélnék.
Papíron tintafolt maradna,
könnyeim szavakat áztatna.
Lelkem, mint tó vize,
gyorsan megrezdül,
hulláma későn csendül,
ha a szív elérzékenyül.
Májusi szép emlékek,
távolabb kerültetek,
fiatalság szépségét
lassan elfeleditek.
Azt álmodtam, kicsi voltam,
a konyhában forgolódtam.
Épp ebédhez szólt a nóta,
én már nagyon éhes voltam.
Eljött újra anyák napja,
a szeretet határtalan.
Szívből árad a melegség,
minden gyerek érzi erejét.
A tél lassan visszavonul,
helyére a tavasz indul.
Kiszorítja tél hidegét,
szórja a nap sugarát szét.