Szathmári Krisztina
Várom, hogy hívj, hogy keress, hogy rám nevess... ahogy mindig,
Várom, hogy halljam hangod, ahogy a nevemen szólít,
Várom, Nagyapa! Sírva, megfagyva, de várom egész nap,
Várom, mikor kopogsz az ajtómon, s ölelsz karjaidba.
Elmentél csendben, békésen... egyedül,
Nem vittél senkit az útra társadul,
Itt hagytál engem mindenkivel szemben... védtelenül,
Félek, reszketek, és a szívem csak egyre ver vadul
Karácsony van. S szürke minden.
Ki mindig a házat díszítette, ma már nincsen.
Nem lesz idén csengő, csillag, se boa,
Helyette könnyeső, s egy halványan pislákoló kis gyertya.
Egész héten eső esett
Hisz ki engem igazán szeretett... most elment.
Elment, s többé nem jön vissza,
Nem láthatom többé soha már őt, s ahogy a kávéját issza.