Szalóki Sándor
A nap már elfáradt, vöröslő arccal szemlesütve ballagott,
erdő fáinak hosszú árnyékában a tücsök még hallgatott.
Titkos reményeink hangjai, vágyaink, álmaink néma sóhaja,
tudatom múltba pillantása, fájó sejtjeim szerelmes óhaja.
Petróleumlámpa kanócának lángja,
hatvan év múltjából gyermekkorom álma.
Picinyke fény körül kormozó füstfátyol
vidáman integet, libeg, lobog, táncol.
Mikor megkapjuk még nyers csiszolatlan
de még úgy is nagyon drága kincs
úgy érezzük kiváltságosak vagyunk
másnak ilyen nem volt nem lesz nincs
Elgörbítettük a téridőnket, más dimenzióban élünk
tudományok terén mi lassan haladtunk
versenytársainktól nagyon lemaradtunk
hatvan év lemaradással más téridő síkon élünk
nem rettegünk mi bátran félünk
él még a magyaros virtus majd csak lesz valahogy
kerítésen belül vagyunk mi szabadok
kölcsönökért juttatásért állunk hosszú sorba
jövőnket éljük fel évszázadok óta...
Szomorúfűzfák földig érő lombja,
Zizegő levele csak suttogva mondja.
Aki árnyékomba leül megpihenni,
Látja a bánatát búsan tovamenni.
rügyek kipattannak mindenütt az ágon
virágerdő nyílik bokrokon és fákon
itt van már a tavasz szertelen szerelem
láthatod a jelét mezőkön kertekben
búgóhangon udvarol a balkáni gerle
megint működni kezd tojó ravasz terve
pacsirta párjának önfeledten dalol
szerelme hallgatja a fű közt valahol...
Búbos kemencék, csikótűzhelyek, pásztortüzek füstje,
kimagvazott szilvából lekvár főtt az üstben.
Múltunk emlékeit lekvárral összekeverték,
szegények tömegét ezzel megetették.
Ifjúságunk elszökött,
minden a múltba költözött.
Vagy sehová sem szaladt,
csak egyszerűen ottmaradt.
tétovázik indulna de még nem mer dönteni
poharába italt lelkébe bátorságot szeretne önteni
bizonytalankodik valami nagy csodára vár
lassan elnyeli a kegyetlen ingoványos sár
határozatlankodik pedig az idő halad
tudja ha sokat késlekedik végleg itt marad
tűnődik kérdezve tudatlan önmagát
vajon lesz-e még megint itt szebb világ...
csámpás volt az idő mezítláb ment lassan
sokszor botladozott pedig futni hagytam
biztattam is néha ne légy ilyen léha
igyekezzél jobban sosem érek célba
A nőknek közismert, legkedvesebb álma,
szép és okos legyen az ő csodás párja.
De csak Őt szeresse, hordozza tenyerén,
társaságban mindig legyen csendes, szerény.
Ha majd a nagy égi bíró szólítja a lelkem,
a földi utam legvégén segíts végigmennem.
Mindenkinek meséld el a búcsúpillantásom,
maradjak meg emlékedben, mint egy kedves álom.
Villogtak a vakuk, ő ott állt a ring közepén,
Négy világszervezet öve lógott a vállain.
Ünnepelte sok hódolója, róla szólt minden közlemény,
De mégsem lettem a csodálója, mert mások az álmaim.
Emlékszel, Barátom, kifogytunk a szóból.
Ültünk egymás mellett, hallgattam csendedet.
Tudtam én, Te tudod, értelek, Barátom.
Értem beszédedet, értem a csendeket.
Életem gyertyáját két végén égettem,
Ettől lett oly színes a földi életem.
Az életünk rövid, minden nap ajándék,
Utam végét jelzi őszülő halánték.