Szalóki Sándor
Apa gyermeke barátja csak úgy lehet,
nem mondhat neki sértő vicceset.
Ösztönösen sejti, gúnyolódsz vele,
tudja, ez gonosz éned üzenete.
gyerek voltam még nem jártam iskolába
a hosszú élet volt lelkem minden vágya
rettegni kezdtem mert ha meghalt valaki
okos felnőttektől ezt kellett hallani
Vagyok az Internet! Mindent és mindenkit figyelő szem, az átok!
Ti aggódva rebegtek imát. Én éjjel-nappal vigyázok rátok.
Mint macska, mikor karmait kimeresztve játszik a gombolyaggal,
körmeimet próbálgatva játszok milliárd gonosz gondolattal.
az alkonyat szégyenlősen lehajtva fejét
óvatosan lépdelt félig lehunyva szemét
pironkodva hátra-hátra lesve
figyelte követi-e az este
titkos terveket szőve a beste
szalad velem már az idő hatvankilenc lettem
zutty beléptem a hetvenbe hetvenkedni kezdtem
hosszú utamnak a vége remélem még messze
láthatjátok a testemnek van még élni kedve
az idő ekéi barázdát szántanak
bőrünkön az évek számai látszanak
nem lehet titkolni megváltozott arcunk
amikor tehetjük napközben is alszunk
Nyefegve, nyafogva, mindig panaszkodva,
magával törődve, másra nem gondolva,
bő lére eresztve, affektálva mesél.
Hogy vitte el kalapját a tavaszi szél,
remegteti hangját, együttérzést remél.
Földön, égen őt dicsérem,
Reményt adtál, életem vidáman élem.
Utam járva kedvesemmel nem félek,
Zengő dalom ajándék, hálaének.
Sorsomtól csak jót remélek,
Amit tett nekem, csoda, megtervezte, megszervezte.
Alkonyatkor nyílik estike virága
illatos sóhaja száll szét a világba
vigasztalja lelkem, hívogat kedvesen
kertemben sétálva mindig felkeresem...
A nap már elfáradt, vöröslő arccal szemlesütve ballagott,
erdő fáinak hosszú árnyékában a tücsök még hallgatott.
Titkos reményeink hangjai, vágyaink, álmaink néma sóhaja,
tudatom múltba pillantása, fájó sejtjeim szerelmes óhaja.
Petróleumlámpa kanócának lángja,
hatvan év múltjából gyermekkorom álma.
Picinyke fény körül kormozó füstfátyol
vidáman integet, libeg, lobog, táncol.
Mikor megkapjuk még nyers csiszolatlan
de még úgy is nagyon drága kincs
úgy érezzük kiváltságosak vagyunk
másnak ilyen nem volt nem lesz nincs
Elgörbítettük a téridőnket, más dimenzióban élünk
tudományok terén mi lassan haladtunk
versenytársainktól nagyon lemaradtunk
hatvan év lemaradással más téridő síkon élünk
nem rettegünk mi bátran félünk
él még a magyaros virtus majd csak lesz valahogy
kerítésen belül vagyunk mi szabadok
kölcsönökért juttatásért állunk hosszú sorba
jövőnket éljük fel évszázadok óta...
Szomorúfűzfák földig érő lombja,
Zizegő levele csak suttogva mondja.
Aki árnyékomba leül megpihenni,
Látja a bánatát búsan tovamenni.