Szakács Enikő
Titokban tartok
millió gondolatot,
Titokban szeretlek,
titokban élek
meghazudtolt életet.
Szabad vagyok...
Jött a gondolat,
Már csak az érzés hiányzott.
Szabad vagyok...
Bezárva,
Szabad... egy kalitkába.
Ne kérdezd mi van velem,
ne kérd, hogy kiadjam neked.
Ne kérd, hogy szeresselek,
ne kérd az ölelést, a csókot,
hogy ajkamon nevessenek.
Szeretet, utálat keveredik bennem
Magam vagyok vagy mégsem?
A tükör már másat mutat,
a képen elmúlt életet sirat.
Ha egyszer meglátod a Hold százféle csillogó varázsát
és képzeletben telemúlsz sok szép száz virágot,
Talán gyógyír lennél sok ember lelkének,
Amit csak a véletlen oszt ki nélküled
Elvetted lelkem kínjait,
Elvitted üresben telő napjaim
Széttépted régi fájó emlékeim
Felébresztetted elfonnyadt reményeim.
Szaladtam már az élet során,
harcoltam mint katona,
sikoltós, véres front oldalán.
Szerettem akár egy kisgyerek,
s dühöngtem, mint tékozló fiú,
elveszett otthon után.
Ahogy megláttam, az idő egy
pillanatra megállt,
Ránéztem csillogó szemeire,
együtt töltött régi emlékeire,
mintha beleláttam volna a lelkébe.
Míg életünk
parányi emlékekből áll,
szeretetünk többszörös maradék,
mint ajtónk zárva, elménk elborulva
szikrázik a tüske, s borzong testünk.
Kedves vagy... kedves,
Gyötrődsz, mert rendes.
Álmaidban te vagy... kedves.