Szabóné Orosz Katalin
Drága hölgyem, köszönöm, hogy őszinte velem,
noha szavai most összetörték a szívem.
Ígérem, nem fogom önt sohasem zaklatni,
de nekem mindig ön volt s marad az igazi.
Elbúcsúzom tőled, elmégy hosszú útra,
olyan messze, honnan még senki nem tért vissza.
Kedves arcodat most utoljára látom,
szemedet lezárta a végső, mély álom.
Hideg a szíved, kemény, mint a szikla,
ám én jól tudom, hogy van egy nagy titka.
Lakik benne valaki, ki nem nőtt fel soha,
ő a gyermek, ki te voltál valaha.
A sárgarigó egy ágon üldögélt büszkén,
minden madártól várta, ámuljon szépségén.
Különb vagyok én mindtől, gondolta magában,
nincs bizony ily` szép tolla másnak a világban.
Kedves uram, kérem bocsássa meg nekem,
mert reményt adtam, pedig másé a szívem.
Higgye el, én tényleg akartam szeretni,
nem arra vágytam, hogy lássam önt szenvedni.
Mindenki azt másképp kéri,
mutasd ki, hogyan szereted.
Az 5 szeretetnyelv idézi,
elmondja most ezt teneked.
Van egy kedves cicánk, ő Montgomery,
de mivel így hosszú kimondani,
egyszerűen Monti. Ő egy isten,
legalábbis meghagyjuk e hitben.
Ha a szív megszólal, nem tudunk mit tenni,
úgysem mi döntjük el, kit fogunk szeretni.
Jön az érzés, elsöpör, mint a szélvihar,
életünkben akkor sok mindent felkavar.
Ott ült ő mindig az üzlet előtt,
árulta azt, mi a kertjében nőtt.
Csekély nyugdíját kiegészíti,
hogy tudjon naponta ételt venni.
Létezik egy-egy erdő, mesebeli, kerek,
békében él ott már a sok-sok állat, gyerek.
Megváltozott Barna, nem ismerni már rája,
bizony, jót tett neki, hogy Gyuszi a barátja.
Vágytam rád!
Úgy, mint még soha senkire!
De csak sóhajom szállt a semmibe,
hiszen sosem voltál az enyém!
Hó lepi be már a tájat
és azt a kis házat
hol olyan boldog vagyok én.
Hófehér lepel lepte be a tájat,
a mikulás pont ma este érkezik.
Már fényesítik is a kis csizmákat,
a gyerekek az ablakba kiteszik.