Szabóné Orosz Katalin
Az a régi, tornácos házacska,
tűzpiros muskátli az ablakban.
Hintaszék, benne öreg anyóka,
homályos tekintete távolban.
Aludj, kicsim, itt vagyok,
őrzöm szépen álmodat,
pihen már a kisvonat,
elhalkulnak a zajok.
...Minden este rettegve várom újra én a jöttödet.
Próbáltalak messze űzni, és haragosan csapkodtam,
de te megint megjelentél, és én a fejem kapkodtam.
Egyszer azt kérdezted tőlem, mit is jelentesz nekem,
mikor egy veszekedés után könnyes lett a szemem.
Dühös voltam rád, konok és megbántott,
tudom, minden szavam szívedbe tőrt mártott.
A magány, mint puha takaró, átölel,
szabadulnék tőle, de nem tudok,
csontos karmai itt vannak közel,
mint préda a vadásztól, előle úgy futok.
Egyszer egy kecskegida, egy makacs bak
otthagyta a többieket, míg hazaballagtak.
Nem akart már többé beállni a sorba,
nekem ne parancsoljon senki, egyre csak ezt mondta.
Ha nem szereted magad,
hogy várhatod el mástól,
ám az utálat, tudtad,
a boldogságban gátol?
Hazugság volt minden, amit mondtál,
oly könnyen hittem mégis neked én.
Szép szavaiddal elkábítottál,
de elhagyott már engem a remény.
Régi mese új köntösben
Volt egyszer egy gőgös királylány,
akit rabul ejtett egy sárkány.
Toronyban ülve néz kifele,
vajon jön-e már a hercege.
Eljött hát az én időm,
lelkem elhagyja testem.
Most megkapom a választ,
mit már régen kerestem.
Kihalt utcán léptem koppan,
mint esőcsepp az ablakon.
Csak egy kismadár titokban
kísér magányos utamon.
Ha veled vagyok, mindig sírok,
mondd, miért kínzol így engem?
Miért kell folyton miattad
ilyen sokat szenvednem?
Drága anyám, ki oly sokat szenvedett,
maga mögött hagyva nehéz éveket,
testét meggyötörte már a fájdalom,
így kell látnom őt, most nekem fáj nagyon.
Hé, mondd, ember, mégis mit teszel?
Hisz ez az a hely, hol létezel!
Most mégis rombolni igyekszel?
Ha nem véded földünk, vétkezel!
Köszönöm, hogy rám vigyáztál,
ágyam mellett virrasztottál.
Ápoltál, ha beteg voltam,
elviselted, ha rossz voltam.