Szabó Szalay István
amennyit adsz szívvel add
tedd ha nincs szükséged rá
örömed lesz a mosolygós arc
kit ajándékod tesz boldoggá
inkább adj és ne várj semmit
ne táplálj hamis reményeket
a jó tett már ritka adomány
kapzsiság bírja a szíveket...
kiégtem érzem csak füstölgök
mint tűzvész után az erdő
lángjaimat hamu követi
lassan elfogy az éltető erő
vérben gőzölög e világ
halál kaszája is véres
megálljt parancsol-e valaki
vagy szól hogy elégséges...
Úgy rejtőzik bennünk a szerelem,
akár virág kelyhében a méz,
illatát, ízét akkor érzed, ha Ő
mosolygós arccal téged néz.
Miként csendesül felhők ballagása,
akként lassúdik a szívdobbanás,
lovasként ültem időm nyergében,
értelmet kerestem, mint annyi más,
még maradnék, ha lehetne
rövidülő napok rabságában,
megtalálni mindazt, mi ott ragadt
álmoknak eldobott tarsolyában...
hajnalnak illatát indultam keresni
még madár sem dalolt a fán
égnek kékségébe rejtett szépségért
egy tavaszi május éjszakán
egy csillag szegődött csupán mellém
s az égen kísért a holdlámpás
utamat rózsabokrok szegélyezték
vezetve merre kel a pirkadás...
Habok mélabús dallamára
cseppent félhomályt az est,
tükörképét csodálja a Hold,
s maga körül fényudvart fest,
szelíd hullám hajót csiklandoz,
majd lemerül a mély ölébe,
Hold világát darabokra tépi,
szétszórja a tenger vízébe...
míg lámpavasnál várakoztam
ott ért utol hirtelen
ahogy ránéztem fél szemmel
rám talált a szerelem
hevülő nyár lett körülöttem
s Ő rám pillantott félve
titkos szende mosolygása
megvillant zöldkék szemében...
avagy semmitmondó vers
messzeségbe görbül a végtelen
vagy végtelenbe inaló messzeség
ahol találkozik e kettő
ott veszi kezdetét az ég
egy illúzió amit a szem lát
színfoltokban az égi kék
lent álmodó holt vidék
áll mozdulatlan... fagyott kép...
Advent ideje oly halkan érkezik,
szeretettel hinti körbe a világot,
békességre inti az embereket,
tedd, hogy te is szíved kitárod,
hagyd, hogy az ünnepi érzés
irányítsa minden léptedet,
ne tégy rosszat, csak inkább jót,
az szebbé teszi életed...
Hegy gerincén akadt napsugár
fénykoszorút tesz a bércre,
aranyló homály lopózkodva
alámerül ásító mélybe.
Színeit teríti elém az ősz,
megismer, Ő a kedvencem,
régi utakon járok ismét,
oly ismerős, de idegen minden,
múltamból omladozó képek,
korhadt időbe tárolt emlékek,
mint levelek, sodródnak elém,
kopott lett bennük a régi fény...
Fogyó holdkaréj árnyékában
egyszerű napjaim szűkölködnek
fénylő máz hidegen díszeleg
az alatta rejlő ürességnek
szokásos egyensúly bomlik
az idő imbolygó tengerén
lassan ringatózó csónakban
keresem hol még csillog a fény...
Versbe írt világomba hívlak,
hol a szó kifejez érzelmeket,
mint fának érlelt gyümölcse,
hordja magában az életet,
egyéni világom varázsa ez,
benne szárnyalhat a képzelet,
nincs kezdete az időnek,
míg bolyongom e végtelent...