Szabó Bálint
Fonalát szövi
csendesen egy álmos pók.
Én ébren vagyok,
tudom, hogy nem álmodok.
Szívás az élet,
szívod, míg éled.
Nem a te vétked,
mégis azt érzed.
Meghasad az agy.
Ki tudja, miért hagyta itt
szétszórva kihűlt hamvait,
ezt a jéghideg világot?
Bocsáss meg, Istenem, amiért már megint
tévútra tévedtem!
Mentsd meg az én bűnös lelkemet még egyszer,
már csak ezt kérhetem!
Hunyorgó szemekkel íme eléd állok!
Még mindig elvakít hamis ragyogásod.
Kezemmel takarom fájó szemeimet,
könnyeim arcomon senki ne lássa meg!
Tízszer voltam diliházban.
Száz halálnál többet láttam.
De csak egy szót rettegek én,
azt, hogy nem lehetsz az enyém,
és én soha nem lehetek
se önmagam, se a tied.
Itt születtem, itt halok meg.
Itt élem az életemet.
Ez a sorsom, felvállalom.
Ősz szakáll nő már államon.
A szomjúság néha meggyötör.
Hogy lehetek ilyen hatökör?
Könnyebb utat is választhatnék,
akár falat is támaszthatnék.
Miért hagytuk, hogy így legyen?
Hallottad-e már elevenen égő
állat visítását, szagoltad-e már
üszkösre égett élőlény húsát?
Láttad-e már az őserdőt égni,
érezted-e már erdőtűz hőjét?
Fullasztott-e már maró füst bűze?
Tiszteld a holtakat,
tiszteld az élőket!
A szétlőtt romokat,
a sáncot védőket!