Szabó Bálint
Szemeid csillagként ragyogtak,
szememet égette gyémántfény.
Szavaid szívembe markoltak,
lelkemet álomként értő lény.
Erős kötődés,
mely el nem ereszt,
magad mögött már
betett vasretesz.
Rövid az út és nagyon rögös,
a végén majd ott vár a halál.
Veled mennék, de a jel vörös,
tudom, végül úgyis ránk talál.
Szemed tükrébe fulladok
többé a Nap rám nem ragyog
feléd ezután nem nézek...
Ne gyere közelebb,
ne is menj messze el!
Ha a vég közeleg,
megmentőm te leszel.
Hidd el, hogy szeretlek, nem veszel komolyan!
Fájdalmam szívembe égette sorosomat.
Őrültnek bélyegez, kegyetlen a világ.
Szavam csak porhintés, a semmibe kiált.
Ahol minden
ajtónyitódáskor
zárulnak az ablakok.
Ahol minden
ablakzáródáskor
halkulnak a dallamok.
Néma sikoly tör elő belőlem.
Hallgatag csend, mely bennem honol.
Az őrület halk szava szól hozzám.
Bennem eleven emlékkép tombol.
Az én szívem kettészakadt,
mert elnémult minden szavad.
Itt hagytál és el is mentél.
Élek, mintha nem is lennél.
A gyötrő vágyaim lassan emésztenek,
halkuló lebegés tölti ki csendemet.
Átlépek egy másik dimenzió felé,
ez az út nem vezet most már csak lefelé.
Tekinteted tüzet rakott a szívemben,
amely azóta lángol szüntelen.
Amikor csak én rád gondolok, elégek
mindent emésztő, izzó tüzedben.