Szabó Bálint
Röhögnék, hogyha lehetne még min.
Nem maradtak már többé álmaim.
Eladtam őket egy sötét délután,
nem érnek semmit ennyi év után.
Eladtam, igen, lelkem is neki,
dalom az ördög szebben énekli.
A világ nem fekete-fehér csupán.
Színvakságom sokszor
fosztott meg
a valóság látványától.
Sajnálom, ha neked is fáj dalom.
Ne kínozzon miattam fájdalom!
Te vagy, akit őszintén szeretek,
És örökké hiszek a szemednek.
Elválaszt a falak csendje,
égbe kiált a bánatom.
Tudom, ez a világ rendje,
őrült vagyok, beláthatom.
Nem hiszek se a csúnya, se a szép szavakban,
Nem hiszek senki másban, se már önmagamban.
Nem hiszek a régóta belém vetett hitben,
És lassan nem hiszek én semmilyen Istenben.
Fénylő csillag fent az égen,
szeretet ég a szívében.
Megmentetted életemet,
ezért írom énekemet.
Hozzál fényt a sötétlő agyakba,
szeretetet az üres szívekbe!
Lehelj éltet a halott anyagba,
gondolj rám is, ne csak a hívekre!
Kettétört szavak,
halott gondolatok.
Tagadott érvek,
amit elmondhatok.
Néma szavaid elemésztenek,
átadom magam az enyészetnek.
Csak hallgatnálak, ha volna hangod,
és csak néznélek, ha lenne arcod.
Szemeid csillagként ragyogtak,
szememet égette gyémántfény.
Szavaid szívembe markoltak,
lelkemet álomként értő lény.