Szabó Bálint
Kettétört szavak,
halott gondolatok.
Tagadott érvek,
amit elmondhatok.
Néma szavaid elemésztenek,
átadom magam az enyészetnek.
Csak hallgatnálak, ha volna hangod,
és csak néznélek, ha lenne arcod.
Szemeid csillagként ragyogtak,
szememet égette gyémántfény.
Szavaid szívembe markoltak,
lelkemet álomként értő lény.
Erős kötődés,
mely el nem ereszt,
magad mögött már
betett vasretesz.
Rövid az út és nagyon rögös,
a végén majd ott vár a halál.
Veled mennék, de a jel vörös,
tudom, végül úgyis ránk talál.
Szemed tükrébe fulladok
többé a Nap rám nem ragyog
feléd ezután nem nézek...
Ne gyere közelebb,
ne is menj messze el!
Ha a vég közeleg,
megmentőm te leszel.
Hidd el, hogy szeretlek, nem veszel komolyan!
Fájdalmam szívembe égette sorosomat.
Őrültnek bélyegez, kegyetlen a világ.
Szavam csak porhintés, a semmibe kiált.
Ahol minden
ajtónyitódáskor
zárulnak az ablakok.
Ahol minden
ablakzáródáskor
halkulnak a dallamok.