Szabó Balázs (Poetagramm)
aztán elmúlik,
nem ő és nem mások,
nem általa vagy karjai nélkül,
nem jő sötét,
nem bíztat majd fény,
minden hétköznapi,
ahogy azelőtt
te és én...
emlékeket ragaszt rám a tegnap
közben az arcokba gyötrődik
megállni s elámulni azon amit épít
a csontjaimra izmot s egy megoldásnak
hitt maszkot...
vajon fáj-e a napnak a fény,
égni gondjában örökké,
s mint ormótlan test,
látszólag gondtalan retteg,
hogy nőhetett fájdalmából
az élet?
míg elvégzi benned a munkát a gyász...
s majdan,
fák nőnek ki a házból,
minek termeit oly régóta elhagyták
már a szellemek is,
s tudom, falevelek leszünk,
kik az elmúlást nem kérdőjelezhetik,
- leesvén -
kikre nem lép már senki sem...
Kívánni a dinoszauruszok kihalását
el akarlak vinni oda,
ahol kiszúrt kerekű biciklik
abroncsaiba réved a rozsda,
ahol megmássza peremüket
a beton