Szabó Balázs
Korodhoz idomul hegyed, völgyed; s a himbás rét is,
tarra nyírva. De változzék idővel bárhogy formád,
szívem mélyén őrzöm olajfoltos arcodat.
Mostohád vagyok! Nem Te szültél, és Te mégis...
Tarka virágkoszorút fon az új tavaszunk; beborítván
véle a szürke világ fagyos álmait; így jeges emlék...
Sűrű, nehéz
köd szállott a tájra,
s úgy tűnt, amaz
másra nem is vágyna.
Karácsonyra csupán annyit kérek,
- legyen az ára bármi! - :
Kérlek, állítsd le az idő-gépet,
fel akarok rá szállni!
Azt mondom, nagyon sok,
Amire Te: kevés!
Azt mondom, hogy munka,
Te azt: semmittevés!
Isten, áldd meg Apáinkat
igaz magyar hittel!
Dolgavégezetlen, Uram,
egyiket se vidd el!
Nézd csak! Ott a falon egy vörös kép!
Szinte látom a lángokat,
olyan, akár a Föld: pusztul és ég...
Szív-kandallónk egykor télen
fűtött, izzott, parázslott.
Kis Jézuska! Kérlek szépen,
hozd el újra
azt a Meghitt Karácsonyt!
Ballada
Előhang
Hol volt, hol nem volt... Kezdhetném
így is a mesémet,
- mit krónikás könyvekből a
zord idő kitépett- ...
Elfogy az út a lábam alatt.
Átléptem újra a nagy határ-falat,
mit agg múltam tán` ferdén húzott
fel magasra... s a rendbe rakott, ám nyúzott
téglák most haragtól hörögve
zuhannak utánam a mélybe... mindörökre...
Álmodom a szépről
csalfa, rég` meséket;
Visszajárnak régről
csodás szép-emlékek.
E nemes lélek arany szívet rejt
tudom, érzem, látom...
Felkél a Nap, avagy nyugszik,
bárhonnan, ha nézlek...