Szabó Anasztázia
A két gyermek játszik lenn az úton,
nézem őket, a függönyt félrehúzom.
Érzem a homokszemek fájó marását,
próbálom leírni az emlékek mását:
kegyetlen, eszét vesztett évek voltak,
és érzések, mik fogva hátratoltak...
Az eső az üvegen minden fényt elken.
Már száz évet ültem. És oly monoton,
hangtalan cseppek áztatják a lelkem,
mint körmeim ritmusa az asztallapon.
Villás szemem tapogatja
agyad rejtett zeg-zugát,
titkos módon kitalálom
milyen legyen vacsorád.
város a kialvó fényben
utcák a koromsötétben
testek így egymással szemben
veletek éhezek én
Leszek még szerelmes?
olyan mint akkor voltam,
mikor a cél csak eszköz,
mit magam előtt toltam.
élek a sűrűben, napom fogy el
néha az esőben körülölel
felhőből nézek s csepegtetek
friss harmat kerül az emberekhez
egész testem himbálózik
elkerülendő a zűrzavart
lehunyt pillám alatt élesen
visít minden felkavart...