Szabó Ágnes (csibe21)
...mert lehet, hogy az élet
Csak egy pillanaton múlik,
...lehet, hogy a szerencse
Csendben mögéd bújik,
...lehet, hogy valahol
Meg van írva sorsunk,
...lehet, hogyha itt a perc
Nem gyáván félrebújunk...
Elvesztettem Őt
Hiába minden
Pedig naivan
Azt hittem
Hogy végre végre
Lett egy barátom
Aki akkor is ott van
Amikor hibázom...
Van-e Isten?
Nincsen.
Nincsen!
Elvette a jót,
Ajkakra fagyasztott
Minden egyes szót.
A fán egy csapat fiatal orángután játszott,
Míg a két idősebb a fa alatt kurkászott.
Ez a vidám élet - mondta a főmajom,
Szedd a bolhát, asszony, és nem lesz semmi bajom!
Nekem Te vagy a világom,
Nem kell más e világon,
Tündöklő csodám, virágom,
Minden porcikád kívánom...
Csak úgy karcolok
A semmibe sorokat
Lázas izzadásban
Hajnali köd borogat
Csiklandoz a pára
Ölel a szellő
Nincs felettem felhő
Karcolok...
Nézd rajzoltam neked
Felhőket mára
Enyhe szellőt és csipogó
Madarat a fára
Puha mohát a fa tövébe
Jó sokat
És rajzoltam pici
Zizegő bogarat...
Csak bandukolok
Magam után port kavarva
Mindent, ami jó
Dacosan akarva
Nyomaim cikázók
A pihe-puha porban
És azt érzem végre
Hogy már minden jól van...
Te, akit nem látok,
Csak érezlek,
A bőröm alatt csiklandozol,
Bennem bizsergesz,
És a felhők fölé,
A csillagokba felemelsz,
Kemény ököllel csapsz
Az arcba, és becsapsz...
Csillag lettél a legfényesebb
Örökké ragyogsz
Ha sötét az éj
Bárcsak élnél
Csillag-ruhába bújva
Halk dallamot dúdolva
Vezetnéd minden léptemet
Te vagy ott fent...
Mi lett ezzel a gyönyörű világgal,
Tele van már haldokló virággal,
Félve létezünk, mikor jön a perc,
Amikor mi is elveszünk,
De nem bújhatunk el...
Miért fáj az, ami már nincs,
Egy régi, elveszített kincs,
Poros, halott emlék,
Mintha most lett volna nemrég
Játsszuk ezt a nagybetűs életet
Pazaroljuk a hosszú éveket
Átsuhanunk a perceken, mint a szél
És minden pillanat rólunk mesél
Leszünk-e vajon tényleg boldogok...