Szabadi Lívia
Mindig újrakezdünk,
mindig újt` remélünk,
mindig ígérgetünk,
mindig el is vétjük,
mindig átgondoljuk,
mindig elmélkedünk,
olykor hálálkodunk,
s van, mit elengedünk.
Szokatlan még a gondolat,
sok évnyi álom érkezik,
s bennem aggódó boldogság,
míg benned lélek születik.
Nem leszek az, aki voltam,
szerelmet vakon a porban,
remélt vágyakban keresve,
annyiszor rosszul szeretve,
álmodva családot, szépet,
erről egy idilli képet,
elhinni, lehetnék boldog,
játszva őszinte bolondot...
Ma halkan és egyedül
talál meg a csendes éj,
mégsem leszek magányos
szeretet szép ünnepén,
körülvesz sok víg emlék,
szüleimnek mosolya,
testvérem most távoli
szívhez szóló, jó szava.
Fogd a kezem, testvérem,
nézd, itt még a falc nyoma,
kétségeim karcolta
fájdalmaim rányomta,
kamaszkorom küzdése,
hogy ki vagyok, mi leszek,
s hogy szóljak családomnak,
hogy miként is szeretek.
Családban lenni ölelés,
hazatérő, kedves mosoly,
megnyugvás, vidám nevetés,
beszélgetés, néha komoly
viták tere, elfogadás,
melyben bús önmagad lehetsz,
mindent önzetlenül adó,
támogató összetartás...
Nem nyúlunk a tabukhoz, nem, soha,
mindent tud, ki sekélyes, ostoba!
Ki a gyáva vagy diszkriminatív,
ki hazudik s ki hord bőszen manírt?
Annyi könny lecsordult,
sok mosoly eltorzult,
tüskék szívbe szúrtak.
Csendünk közöny útja.
Sosem volt mosoly, összenevetés,
kezet keresve vágyó epedés,
remegőn izzó lehelet ajkon,
szerelem páráján bíbor alkony.
Halkan megjegyezném,
tisztelt gazdag urak:
Elfogyott a kenyér,
és a nép nem mulat!
Valami elszakadt,
valami elrepedt,
jeges szél fúj ma át
közönyös szíveket.
Fordulj el tőlem hát, jó barát,
ha nem látod bennem az imát,
ha nem érzed óvó sóhajom,
ha nem hallod hangom, mondatom,
ha nem ismered meg lelkemet,
ha nem várod meg a tetteket,
ha nem akarsz velem váltani,
hisz az életnek vannak álmai...