SzKirián
Magányos ifjúságom
úttalan földabroszán
lépteid tapostak ösvényt,
száznegyven év távolából
vezetve sorsom felé,
s a hála öröklángja
lobog szívemben
létezésedért... -...
Amikor a léted lomha láz,
lepereg a face-edről a máz,
szíved is csak hűségből dobog,
unottan vered bádogdobod,
míg az agyad türelmet magol,
leterít egy aljas bombagól,
amikor a bánat ostoroz,
tanmese ott már nem oszt-szoroz...
Táncba vitte őt a fény
a vászon rejtett felén,
röppent önfeledten
árnyéka a leplen.
...zöld-ezüstös utú, mély
medrű folyó, hallgatag,
szép erő. S a lét ha fagy...
A megszurkált köd résein
bekandikált a fény -
megannyi szentjánosbogár
a homály függönyén -
de te már úton voltál.
Cifra szűröm terítettem elétek,
hímes azon erdő, folyó s a rétek,
hímes azon a csillagút s az égbolt,
cifra szűröm újdonatúj be rég volt.
Húsz éve már a percnek, amelyről
azóta minden perc szól,
s amely köré mindegyik őszünk
újabb évgyűrűt rajzol.
Egyre messzebbről néz a múlt
szemünkbe. Néz, mint szirmahullt
virág az elmúlásra...
Ó, mennyi miért és hátha
törekedett az életért,
s némult el, mikor véget ért...
Műfényektől vaksi szemmel
nem nézünk már a sátorégre,
önámító értelemmel
kérdezzük: e kórság mi végre?