Sz. Pál-Kutas Orsolya
Uram! Tudom, csak köszönni tartozom,
hogy új nap virradt rám ez újévi hajnalon.
Köszönöm, Neked, hogy óvod életem,
s a világ zajában meghallod a lelkem.
Kicsiny hazám fölött milliónyi csillag,
minden testvéremre ragyogjon sugarad,
ki ezt az imámat ma este elmondja,
az életét a jószerencse sodorja.
Szilveszter, szilveszter,
véget ért a december.
A hóember most nem fázik,
mókusokkal parolázik.
Elhalkult a világ mára,
minden apró kis szobában
angyaldíszben áll egy fácska,
csillog valamennyi ága.
Ez vagyok én, ez a testem,
megmutatom minden részem.
Jobbra hajlok, balra hajlok,
bólints, hogyha velem mondod!
Az én apukámnak
olyan mindkét keze,
minden ujjabegye
csodával van tele.
Kimondom százszor, ezerszer,
Anya szót szólni nyelvem nem restell,
de a köszönöm oly ritkán hallik,
pedig háta teher alatt hajlik.
Cudar idő, fúj a szél,
Télapó ma útra kél.
Hátát húzza nehéz zsákja,
ma még sok-sok gyerek várja.
Két lába van csak a lúdnak,
azzal fut a gyalogútnak;
dülöngél és meg-megáll,
napsütésnek szalutál.
Vöröslik már a vadszőlő levele,
didereg a fa ágán a cinege.
Búcsúzik a nyár a széles határtól,
a kék ég a messze szálló madártól.
Nézd csak a fát és a fa alatt
a kergetőző bogárhadat!
Zümmög a szúnyog, száll az ágra...
Apa, Apa, Apa!
Hangzik este - reggel.
Hogy lehet, hogy a gyerekszáj
nyugalmat sosem lel?
Nyikorogva nyílt a kertkapu,
beléptem rajta én, a régen felnőtt;
és lépésenként, míg beértem a házba,
egyre gyorsabban szedtem a levegőt.
Fenn az égen fecske száll,
virágba borult a táj.
Illatozik a liget,
zümmög ezer méhgyerek.