Strausz Ádám
Mondtam, hogy mindegy,
Csak hangodat halljam, -
"Tessék, kérdezz.
Nincs olyan, mit szemed
Előtt meg ne valljak!"
Balázs, a vitéz útnak eredt,
Háta mögé többé nem nézett.
Hosszú út ez, és olyan nehéz;
Mert keresni indult kedvesét.
Nem tudok mozogni,
annyira elfáradtam már,
mint a fészkéből
betonra hulló kismadár.
Úgy érzem, az őrült már a legenyhébb kifejezés rám.
Jellemeznem magam képtelenség;
talán az elmém beteg,
mert rajtad kívül már nem érzek mást...
Sivár lelkem most egyedül sétál,
Nem szólok, ballagok vele némán.
Falevelek fájdalmas nyögése lábam alatt,
Mint hulló esőcsepp, mely a sírkövön leszaladt.
Égő farakás körül ülünk,
Tűzben a fa szépen ropog,
A szememből könnycsepp potyog.
Néhány csepptől hangosan serceg a tűz,
Lassan elég minden, ami idefűz.
Láttalak, s testem, mint a kocsonya,
Remegni kezdett. Lassan közeledtem, majd
kezet nyújtottam feléd.
Te megfogtad, majd megráztad azt érzelem nélkül.
Szeretlek!
Én nem tudok semmit sem biztosan.
Sem azt, hogy boldog vagyok,
Sem azt, ha szomorú.
Tán már az ég sem kék,
Mert már az is csak sötét.
A fű többé nem zöld,
Száraz, mint a nap égette kopár föld.