Stern Ilona
Darabokra tört a szív,
Morzsára a lélek.
Erősödni, gyógyulni kéne.
Mint kirakós, rakom az életet.
Édesanya, te voltál a világ nekem.
Megtanítottál mindenre.
Ahogy nőttem, cseperedtem.
A legszebb szót is kiejtetem.
Magány csendjében,
Az élet rendjében.
Vánszorog az idő setétben.
Pókháló készül átlátszó szemére.
Meleg tavasz ölelő karjába`
Szerelmet ringat a világba.
Lassan lépkedő nap melege
Érzésekre fűti a szíveket.
Nem vagyok művész, nem is leszek.
Nem vagyok költő se, és nem is lehetek.
Nem szavalják a sorokat,
És az elismerés is elmarad.
Két kézzel szorítja szívem.
A víz szakad rendületlenül.
Levegőért kapkodva.
Nehezen hagyja abba.
Megrekedt valahol a lélek,
Élet és halál között lebeg.
Fájdalom él örökké a szívben.
Nem érdekli már az élet.
Fájdalmas búcsú a legcsodásabb Édesanyától!
Hosszú ideje vitte a terhet,
Családja volt mindene.
De a sors tönkretette,
Elvett tőle mindent.
Ó, Uram, ki annyi jót adtál.
Te, ki értünk keresztfán haltál.
Ó, Uram, tégy csodát!
Adj a földre békét s mielőbbi gyógyulást.
Már oly régóta vannak,
Már oly régóta ott állnak.
Oly sok élőlény otthona,
Oly tiszta, friss a sóhajtása.
Árva vagyok, árva.
Szüleim messze szálltak.
Dombok, hegyek ormára,
Bokrok ölelő karjára.
Ha még egyszer hazamehetnék.
Ha még egyszer átölelnél.
Ha még egyszer énekelnél.
Ha még egyszer itt lennél.
Olyan sokan vannak,
Kik esküt harsogtak.
Az orvosi egyetemen végeztek.
S nagyon sokan az egészségügyibe mentek.
Csendben, magányosan könnyezni,
A fájdalmat elnyelni.
Lelked viharát megélni.
Figyelmeztető jelent átlépni.