Sonyo
Körberajzoltak jóakaróim.
Színes krétával, hogy igaz legyen.
Én úgy hiszem, élek. Testben.
Szerintük halott vagyok.
Iszapos, mély víz, vihar forgatta tenger a szívem.
Nem nyugszik, nem békél, örökös harcban áll...
Segíthetnél, hogy mit tegyek...
Hogyan festhetném meg neked babám,
a báj hogy fogy el, mint issza fel a rút hamu.
Hogyan mondjam el...
Fiaim szerint mesébe illő tévképzetem,
ha akarod, elmesélhetem.
A minap bukkantam rá. A reptér teraszán ült,
gépére várt. Tekintete égig ért, átnyúlt piszkos
esőfelhők felett. Ült és evett.
Műtéten estem át, levágták a kezem.
Azt hittem, fájni fog, de nem.
Berajzolták precízen a hónom alatt,
hosszan elnyúló, szaggatott jelzés,
festett burkolat.
Megkezdődött a vadászidény. Megint.
Összetrombitálták a vadászokat,
hogy a próféciák szerint kedvükre irtsanak...
Már vártalak. Hajnalt vajúdó
kedden lökött elém az idő,
a hold alatt álltunk, te, én és ő.
Bús tükörbe simultak
Ráncaim
Homályba vesztek völgyek
És hegyek
Hű barátaim
Hová lettetek?
Visszhangos plázaköveken,
Körömcipőbe fojtott
Vidám csacskajárás, míg
(vagyunk?)
Az idő száll. Röpte pernye,
Tiszta ruhákat szennyező korom.
Lebegve vár, majd eltűnik
egy téli hajnalon.
Egy nyári, tikkasztó nap
délben,
bóbiskol a nap az
égen,
minden élő veszteg
áll.
Felhők hátán
csillagok,
arcok, csókok,
sóhajok,
éjszaka és
lámpafény,
halál, élet,
gyász, remény...
"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:"
(Babits Mihály)