Soltész Dávid
fel!
nézz csak fel!
míg a földi maradványaink karnyújtásnyira vannak egymástól,
mi messzebbre sodródtunk,
égi tengeren viharok tomboltak,
csillagokért elhagytuk a holdunkat.
egy darabka volnék,
nem teljes, csak félig,
a puzzle másik fele hiányában
raktam össze szilánkokra tört világomat,
melyet itt hagytál nekem.
haláltáncot járva
szétszedett testrészekkel alig feleszmélni,
fogat monoton kézjárással mosni,
zoknit pár nélkül felhúzni.
Üveges tekintetek.
Semmitmondó szájgörbületek
ábrázata kering.
Keringő.
vérző testben ép szemek,
szellem helyett
elfáradt lelkek.
szívedhez kedves
- nedves helyek -
tükörbe nézel s engem látsz,
ez egy kapu,
mely összeköti tekintetünk.
vággyal táplált lángok
örvénylenek porcikáinkban.
esőben táncoljunk, mint a filmes jelenetekben,
bolond boldognak nézzenek,
neked lehet kellemetlen
belső robbanásban megélni önmagad,
új galaxisban lebegni,
felhőkkel utazni...
minden reggel találkozom veled,
gúnyos tekinteted arcon röhög,
reménytelennek érzem magam,
üvöltenék, bár senki sem hallja szavam.
ajtó
vörösben izzik hajad
szemeidhez hűen,
feltámassza bennem élő emlékkupacot...
puszta létem, mint légüres terem,
ágy helyett magányos székek.
egyik foglalt csak, hisz felette lebegek,
ártó, visszhangzó őrjöngések.
Virágoskertem a temetőm
hajnalok illatában, éjszakák látványaiban,
fülsüketítő csendben őrjöngök.
hamutálamban csikktornyok zuhannak vissza a hamu állapotába.
kezet fognék velük,
csupán kezemben tartom.
ahogyan halmazzá válnak szemeim előtt,
gondolataimban ragyogva táncolsz.
torony
egyre magasabbra érek,
már nem remélek,
se nem érek,
fájó léleksebeket
napokig dédelgetek,
mit mért meg a mérleg?
Ahogyan a mész kopik le a falról,
apró darabkái szétszóródva a padlón,
régmúlt idők homályába veszve
falatozom fehér színében.
Koronavírus
Ébredezik a világ, itt a tavasz,
a fákon látni az újjászületés jeleit,
nem sejtve, mi vár ránk az évszak kezdetén,
a világ kénytelen megválasztani betegeit.