Smitnya Enikő
Ház falában mesél a tégla,
udvaron a kő suttogva üzen,
öreg fák sóhaja hallatszik,
madarak szállnak nélkülem.
Őszi leveleket söpörget a szél,
patak tükrén vándorló csillagok,
csupasz fák árnyában üres fészkek,
délre költöztek a trillázó dalok.
másodpercek
Aranyló köntösbe öltözik a táj.
Kertek alatt őszbe vész a hajnal.
másodpercek
Ezernyi apró buborék zuhan,
Tükrében e világ szürke óriás.
Rejtelmes erdők nesztelen zajába`
türkiz álom suhan, szárnyait kitárva.
S neked, ki a boldogságot keresed,
szívét kínálja a zöldellő fák felett.
Eresz alatt csendben
a vén gerenda alá
sárból tapaszt fészket
a molnárfecskepár.
Ifjúság csendfüggönye
hegyeket csipkéz a magasba,
sziklák peremén idő visszhangja
felhők kékjébe simul.
Erdei úton reccsenő faág,
nesztelen léptem halkuló visszhangja,
zöld erdő mélyén cserfes kis patak,
töri a csendet madarak víg dala.
Erdők sűrű lombjai közt,
fák virágai mögött
apró, pici lábak,
- ugrálnak -
ágról-ágra szállnak.
A fiatalság messze, távol rohan,
az idő elszáll szorgosan,
a szépség, mi egykoron arcunkra ült,
múló feledésbe merült.
Nincs versem márciusra,
a tél a tavaszt mind ellopta,
kertek alatt elrohanva
havat szórt a kis falunkra.
Éjjel
Süvített a szél a házunk fölött,
Hegycsúcson át, a fenyők között
Borzolta a fákat, kavarta a havat,
Ropogtatta a jéggé fagyott tavat.
Csörgedező patak, a kék égbolt, az élet reménye,
a júliusi Hold, a nyár melege, a tücsök zenéje
mind ott volt,
és mi álltunk egymással szemben, madarak énekeltek,
a fák lombjai közt őzek lépegettek,
szelíd, ezüst karként átölelt az éj,
és a Hold mennyekig repített.
Falura szürke köd szitál...
ezüst fény játszik a sötéttel,
hófehér füst száll az égre,
az öreg kémény pöfékel.
A bolygó dühöng, és az óceánok
a medrükből kilépő méltóságok,
végtelen tengerek, folyók és tavak...