Smitnya Enikő
Folyó partján egy homályos alak áll,
mint névtelen ország határköve,
gyémántok közé ékelődött kavics,
csillogó vágyai sötét börtöne.
Deresen csillogó gyémántbérceken
ragyognak messze a magas hegyek.
Szétszórja fényét ezernyi csillag,
hozsannát zeng a téli berek.
Esti havazásban egy ember haladt,
jégpáncél reccsent súlya alatt,
hókristály csillant kabátján,
léptei számlálták vén korát,
hóban hagyta friss nyomát.
A vékony jégtakarót megcsipkedi
néhány apró madár.
Pici teremtések születnek
bokor alján, világunk ágas-bogán.
Karácsony volt, és a fények
ugyanúgy pislákoltak,
mint akkor régen.
Kint süvített a szél,
hópelyhek táncoltak a háztetőn,
és a jég rideg valóságot vájt a vén eresz alá.
Csikorgó hó lábam alatt harsog,
Varjak suhannak a jégmező felett,
Álmodó réteken harcos hózivatar
Bevonta faggyal a búzaföldeket.
Ősz,
az évszakok kegyetlen ura elszámolt az örökké forgó földdel.
Küldetése nem volt egyéb, mint az adót
- amit elődje teremtett -
beszedje.
Miért nem lettem kis madárka?
Puha fészket raknék én,
szállnék véled szárny a szárnyban
messzi égbolt tetején.
Emlékezés kapujában szomorú fűzfák,
mint törékeny, görnyedt anyókák,
megremegnek a hűvös szélben.
Nincs egy felhő sem az égen,
mégis mennyi színes érzelem,
mennyi mesés gondolat gyűlik,
még szárnyam jókedvűn halad,
mint fehér angyalárnyak a fényben...
Ház falában mesél a tégla,
udvaron a kő suttogva üzen,
öreg fák sóhaja hallatszik,
madarak szállnak nélkülem.
Őszi leveleket söpörget a szél,
patak tükrén vándorló csillagok,
csupasz fák árnyában üres fészkek,
délre költöztek a trillázó dalok.
másodpercek
Aranyló köntösbe öltözik a táj.
Kertek alatt őszbe vész a hajnal.
másodpercek
Ezernyi apró buborék zuhan,
Tükrében e világ szürke óriás.