Slang Anikó
Ó, anyám, fejfádon még ragyog az arany betű fényesen.
Csillagkezeddel simogasd meg árva szívem.
Behunyom szemem, hogy arcod lássam.
Megfürdetem lelkem csillogó szemeid sugarában.
Szeretném, ha álmomban eljönnél hozzám.
S én lelkemmel lelked körbefonnám.
Szavak nélkül is megértenélek.
Tudva tudnám, hogy az Atya átölel már téged.
Elcsendesedik minden bennem.
Tekintetem a megfeszítettre emelem.
Már nem látszik a kín az arcán.
Megbékélten függ a keresztfán.
Drága R... Edit néni
Isten éltessen sokáig erőben, egészségben.
Szíved legyen telve mindig tavasz szép reményével.
Szent Rita hallgassa meg minden szép imádat.
Ne érje szíved többé sohase már bánat.
Milyen különös érzés nézni külső szemmel.
Aki életem szerves része volt egyszer.
Ismertük egymás lelkét teljesen.
Elválaszthatatlanok voltunk borúban, napfényben.
Istenem, betegség keresztje vállamon.
Felfeszített, ott vagyok Fiad mellett, mint a két lator.
De nem kérdem, hogy miért?
Mert én is, akár csak ők, megfeszíttettem bűneimért.
Lágy szellő simogatta meg arcomat,
szelíden rám édes csókot lehelt.
Már tudom, csak vihar előtti csend volt,
mert hamarosan tépett, szaggatta lelkemet.
Szívem mélyén rekedt ezer fájó gondolat.
Mikor éreztem, megállt a pillanat.
Zokogva sír fel benne a fájdalom.
Elment, akit úgy szerettem, egy gyászos hajnalon.
Ó, te új év, hozz nekünk minden szépet.
Add meg, amire vágyik a lélek.
Szomorúnak adj vigasztalást.
Hajléktalannak meleg szállást.
Édesanyám, első karácsony nélküled
Ó, édesanyám, ez az első karácsony nélküled,
még csak pár hete, hogy angyalok érted jöttek.
Megkezdted szép csillagragyogásod,
itt hagytad e kegyetlen, bántó, zord világot.
Más ez a karácsony, egészen más,
a világjárvány rákötötte fekete gyászszalagját.
Megmérettetett az ember és a hite,
vajon a betlehemi csillagot viharban is meglátja-e?
Ó, napsugár, mi simogatod arcomat, egy kéréssel nézlek,
könyörgöm, vidd el hozzá fáradt, tépett lelkemet.
Simogasd meg beteg, fáradt testét,
add fénykezed, simogasd meg, mintha én lennék.
A táj csendesen elszenderedett.
A fák végleg lehullatták leveleiket.
S ebben mély, komor gyászban kél új remény.
Hogy csak szendereg! Az élet mélyen benne él.
Az emlékek, mint sárgult levelek az élet fáján.
Lengnek, kapaszkodnak erősen őszi elmúlást látván.
Aztán megadón lehullnak, a szív eltemeti őket.
Egymásba fonódva, csendesen szenderegnek.