Slang Anikó
Apák napja ünnepén szívemet kitárom.
Nekem volt a legcsodálatosabb apám az egész világon.
Virágot neki én már csak temetőbe vihetek.
De szívemben erős a hit, hogy csak előrement.
Nem sír az özvegy, nem zokog a ravatal előtt.
Fájdalmas gyásza évekkel ezelőtt megkezdődött.
Élő halott volt éveken át párja, már kínok kínját kiállta.
Mindenkinek megváltás volt a halála.
Szép tavasz volt mindig az életem
Fakadó fák virág a réteken
Daloló madarak csobogó patak
Mosolygós napsugár bárányfelhők alatt
Kedves Nóra és Tamás, tudjuk sajnos, sokszor zajos a világ.
Az élet nem mindig tündérmese, gyakran gáncsol, veszünk el útvesztőiben.
Sokszor érezzük, nem ott vagyunk, ahol szeretnénk, gondok sziklái hullnak elénk,
Megalkuvások hosszú sora az életünk, de minden útra okkal tévedünk,
Mert ezer titka van a nagyvilágnak, az egyik, mikor két szív egymásra találnak,
Csak a jó Isten tudja, mi történik akkor, mikor két lelket egy dallamra hangol.
...Nem tavaszba nem örökös napsütéses nyárba
Viharba télbe tomboló szélbe
Rétekre virágok közé és sárba sötét éjbe
Nem mondom hogy soha nem ér bánat
Hogy szerelmünk néha nem érzed majd kalitkának
Hogy csak szárnyalás lesz ami soha nem ér véget
S hogy nem törik szárnyunk s pokol tüze soha nem éget...
Kedves Nóra és Tamás
Sokszor sajnos zajos a világ
Az emberek félik a csendet
Amiben a szívdobbanások hallhatóvá lesznek
Amiben egymásra tud hangolódni két ember
S eggyé válik test lélek szellem
S ráébrednek a szív egy csodálatos hangszer
Aminek húrjain édes dallamot kezdett játszani a szerelem...
Anyák kis sötét szobában hullatják könnyeiket.
Magányukat enyhíteni régóta senki nem megy.
Kezüket egy ápoló fele nyújtják, aki mindig rohan,
mindig gondterhelt, ideges s mosolytalan.
Ígérünk, s már nem tudjuk, kinek, mit.
Gaz tetteit a világ erősíti benned.
Csonka feszület az út mellett némán figyel.
A pók hálót sző rá mesterien.
Mintha az ember hibáit akarná elrejteni.
S a figyelmet a lényegre irányítani.
A valamire még jó lesz doboz megtelt megint.
Pontosan tudom, hogy kukába való mind.
Egyet sem használok fel soha semmire.
Mégis kincsként őrzöm, mintha életem része lenne.
Oh, anyám, de megrogyott földi sátrad.
Soha nem kímélted, s tépte gond, bánat.
Őrzik ráncok s csontjaid minden kínját.
Lelassult járásod, mint aki most kezdi földi útját.
Egyszer édesanyám ajándékba amarilliszt kapott,
egy meseszépet, egy száron négy virágja volt.
Gondozta, ápolta, túlféltette talán,
mert következő évben levele nőtt csupán.
Már nem simul úgy lelked lelkemhez, mint régen.
Szavaid napfényét már szívemben nem érzem.
Bársony, lágy ölelésből nőtt tövisek sebeznek.
Mézédes csókod íze hirtelen keserű epévé lett.
A megújulásának csodáját én már nemegyszer láttam,
Hogy lesz újra erő törött, gyenge szárnyban.
Hogy tudja valaki leküzdeni a tél pusztító erejét,
Szíve mosolyával olvasztani a jég fagyos leheletét.
Ma elvitt hozzád a lélek.
Egy dal csendesen elrepített.
Rég nem hallottam, szívemben élt.
S most egyszer csak szárnyra kélt.