Skultéti Balázs
Csend van, az egész város hallgat,
a lemenő Nap sugara aszfaltot csókolgat.
Hozzám ér a szél,
karjaimban él.
Hazudj, hadd érezzem a kétség fojtását,
lélegezz, mély levegő, mi írjuk a folytatást.
Add nekem a mosolyt, mely átértékel,
légy igaz, hazudj a szemembe, szívem nem mérlegel.
Az egyik szemem könnybe lábad, a másik szemem nevetve táncol,
a múltban ragadt könnyek ezrede a mélabús magányhoz láncol.
Féltékeny vagyok, féltelek,
nem érdekelnek a kis részletek.
Mert tudom, mindegyikük tökéletes,
óvlak a széltől is, ez az érzés félelmetes.
A tél bús magánya emészt engem,
S kárörvendő mosollyal arcán mondja: én nyertem!
Fagyával fájdalmat s hideget hoz,
Megfoszt a jókedvtől, fekete sereget toboroz.
Egy megfakult fénykép az omladozó ház falán,
itt rejlik a lélek, a föld sörhasán,
dagad az ember, büszke s önelégült,
nem látja a valót, miatta történt, az erdő szava elévült.
Egy gyermek, mely nem látta a napot,
láthatatlan fénnyel étkezik.
Anyját keresi az árva, ki fülsiketítő csenddel válaszolt,
fojtogató sötétben létezik.
Eső, sír az ég,
az erdők s folyók világa szilánkokban ég.
Létezik egy kis szív az erdő mélyén,
sarokba szorítva egy szakadék szélén.
Nem szólok egy szót sem, csak nézlek a távolból,
ajkad puhasága hozzád láncol.
A fény, amit elhozol,
mindenért kárpótol.
Egy életet találtam
elhagyva, magányosan.
Kincses sziget, csodálatos,
sarki fény, káprázatos.
Szerezz nekem csókot, s őrizd, amíg ott leszek,
az úton feléd a zene álmába veszek.
S csak bámulok ki az ablakon,
hagyom, a vonat hadd zakatoljon.
Mintha a falak magukba zárnának,
egyszerűen, forrón vágyakoznak.
Tudják, amit én,
véget ért a nyár, s beköszönt a tél.
Egy megkopott kép a falon,
mar a bánat, nem akarom.
Nem tudom elfogadni, nem akarhatod,
szerelmes vagyok beléd, de hisz tudhatod.
Egy fény, ami lassan kialszik,
ajkamra harapok, szívem nem csillapodik.
Félek, egyedül vagyok, pedig téged nézlek...