Skultéti Balázs
Magány
A szavaim összessége egyenlő egy könyvvel,
gondolataim, szavaim ezrei törnek fel.
Álmodozom szüntelen,
a világ szívembe lép könyörtelen.
Csak egy pillanatra hallom csilingelő hangját,
s álmodom kincsemnek mámorító csókját.
S majd, ha karjaimba zárhatom ez édes angyalkát,
érzések százai kopogtatják szívem ajtaját.
Szemed világát vágyom felfedezni,
Itt romantika rejlik, rózsa illatát érezni,
S most itt vagyok már, nincs miben kételkedni,
A bú s a magány itt is próbál utolérni.
Bár börtönbe zárhatnálak. Ne szökj el
Ne tedd ezt velem, nélküled a jókedv, akár a kámfor tűnik el.
S vágyam, hogy enyém légy, nem csillapodik
mikor más mellett talállak, szívem darabokra hullik.
Tegnap éjjel nem jött álom szememre,
gondoltam, érzéseim egy papírra vetem le,
kidíszítem szép szavakkal ez üres sorokat,
hogy ne érezzék pokoli magányukat.
Oly közel vagy, s mégis oly távol,
Terólad álmodozom, legyek bárhol,
Szerelmes vagyok, de nem mutathatom,
Csak téged, szerető tekinteted vágyom.
Keresem az utam szüntelen forrongva,
várom azt az embert, ki lángom felszítja,
ki a végtelen sötétbe fényét elhozza.
Utánad vágyom
Vágyakozás innen messze-messze,
Fák alatt vagy a lombokba rejtve,
Így álmodozom csendben lepihenve.
Te vagy a napsugár
Vége és vége, de nem tudom megérteni,
csak sóvárgok utánad, s vágyom fájdalmam enyhíteni,
bár nem mutatom itt belül, itt a szívembe(n)
kést helyeztél tavaly decemberben.
Már nem tudom mit szabad éreznem és mit nem
hosszú és magányos út vár rám innen
indulnék de szívem visszahúz
ilyen mikor érzed megfakulsz?
Néha úgy érzem, nem ismersz engem,
ha tehetnéd, csak elmennél mellettem,
úgy érzem, zavarlak téged, s kik veled vannak,
ők is mintha várnák, hogy búcsúzzak.
Előttem terül el életem vászna,
Állok az ecsettel a válaszra várva,
Az ecsetet vérvörös színbe mártom,
S várom hogy művem dísz legyen a vásznon
Bocsásd meg nekem, kérlek,
hogy irántad ily hevesen érzek!
Bocsásd meg nekem,
hogy rád gondolok, mikor azt mondom: szeretem!