Siskovics István
Rád gondolok, már hét nehéz éven túl
kínoz most is az érzés, és soha nem csitul.
Van, mikor már elfogynak a biztató szavak,
Körbezárnak a magad által felhúzott falak.
Ülsz a magányod csendjében, épp csak létezel,
Beléd hasít egy gondolat, s többé nem ereszt el...
Vörösen izzó fényeivel rám tör újra a hajnal,
Ismét egy nap virrad nagy nyüzsgéssel, zajjal...
Gyorsan telnek az órák, hamarosan vége lesz az évnek,
Hagyjuk itt, mi rossz volt, csak a szépet vigyük emléknek...
Az emberek látják könnyeid szemed sarkában, azt hiszik, ennyi a bánat,
Vigasztalnak egyre, hogy majd az idő múlása sebedre gyógyírt hozhat...
Mondd, miért nem látod, milyen neked az élet?
Mikor jól mennek a dolgok, te azt nem érzed,
De ha baj jön, számodra soha nem ér véget.
Elsötétedik az ösvény, a napot fent épp eltakarja egy felhő,
A tölgyes öreg fái közt hűvösen simogat a nyári szellő...
A matuzsálemek még büszkén tartják hatalmas lombjukat,
Átéltek annyi mindent a múltban, szép s viharos évszázadokat...
Mostanra őrült lett ez a világ, felfordult minden,
Háború, nyomor, rabszolgamunka, így élhetetlen...
Olcsó eszköz lett az ember, de a megélhetés drága,
Folyik a Földön hatalomért, pénzért a pokoli játszma...
Egymást átölelve ébredni, mikor virrad a narancsszínű hajnal,
Tavasszal hallgatni a madarakat, ahogy köszöntik hangos dallal...
Majd a nap végén futni az ezüst hold felé az éjszakába velem,
Nyári égen hullócsillagot nézni, a titkos kívánságod megsúgni nekem...
Este van, fekszek ágyamon, bámulok az ablakon át a csillagokra,
Sötét, fájó emlékek jönnek, hold sárgás fénye rávetődik a falra...
S ott mintha egy ismerős árny mozdulna, olyan, mint egy álom,
Akaratlan egy nevet suttog a szám, de a választ hiába várom...
Négysorosaim...
Akitől mindent elvett, s aztán elfelejtette Isten...
Azt hittük, végtelen lesz szerelmünk, de most eljött a vége,
Emlékszem, ott álltunk, szótlanul néztünk egymás szemébe.
Egy utolsó ölelés, aztán hátráltam, lassan elengedtem kezed,
Riasztó volt a gondolat, milyenek lesznek napjaim nélküled...
Újra rám köszönt az est, az égen ezer csillag ragyog,
Sétányon, öreg gesztenyefák lombja közt a szellő susog...
Lámpák sárgás fényében párok sétálnak kéz a kézben,
Szinte hallani lehet, ahogy szívek dobbannak a csendben...
Fordult a világ? Vagy öregszem, s most másképp látom talán...
Lehet! Ifjúként reménnyel volt teli az élet, hajdanán.
Nem volt gondtalan talán soha, de jobb volt akkor élni.
Most meg úgy érzem, sokszor már a holnaptól is kell félni...