Serfőző Attila (Schery)
Csak úgy egymagamban, csöndesen,
kéz-kézben távolabb szakadok,
a búcsúkat ki tartja számon,
tán a kora őszi lombsorok.
Mint korlátokon megbúvó, hajnali dér,
tűnik az álmos világ bennem,
naptalanul botorkál e kolduló tér,
lecsendesítve tombol, s mereven.
Reverie
Ott maradt, ahol volt,
a simára ázott fényben,
tenyere, mint a Hold,
a végtelennek int,
míg odakint remeg a jövő,
benne vonalak törnek,
állomások és
hófútta csöndek.
Csendre fűzött erdő vagyunk,
lehelet a lélek tarkóján,
viharok szúrós támasza,
mely felkavar ostobán.
Hátrakötött kézzel szeretlek,
mint lélek a lantot,
a világon túlról hívlak,
a jelen szele, ahonnan életet fú...
Volt, hogy éltem halkan,
megunt messzeségek mögött,
eljátszottam lelkemnek az ostobát,
miközben felettem keselyű had körözött.
Egymásba kulcsolódva szédültünk
a mérgezetlenbe,
gallyakkal takartuk lábaink nyomát,
rajtunk kívül senki nem járt odaát,
túl a csillagokon - - (!)
Arcomat a kényes Rubicon,
mint súlytalan fényt...
Ágyam mellé botorkált egy álom,
puha léptein vérembe osont
nesztelen, mint a szerelem,
sugara csillant a számon.
2021
És azt sem mondtam elégszer,
bármikor jöhetsz,
írhatsz, üzenhetsz,
éjfélkor is felverhetsz,
meghallgatlak, ha kellek!
Feltépett légrétegekben élsz,
sírig síró éjjelekre vágysz,
átszelsz ónezüst tengereket,
sorsvonatok fülkéiben hálsz.
Mindenestől zártalak magamba,
hogy aztán úgy folyj bennem,
mint sejtelem az álmok mögött.
Mint forró aszfalton fáradt esőcsepp,
nyom nélkül, folyton követtelek,
ahol nem létezik tér és az idő,
egymásból alkottunk képeket.