Sebestyén Andrea
Becsukódott egy ablak, a sötétség függönye leereszkedett.
Csend van, hidegek a pillanatok, elfogyott a szó.
Virág nyílik sápadt romok tövében, régóta nem járt erre senki sem.
Éjszaka van még, harmatcseppes a táj, felhők között száll egy fehér tollú madár.
Rám tekint az éjszaka sötét kalapban,
feszült árnyak belém kapaszkodnának.
Domboldalon áll a kis kápolna, ablakain beszűrődik az élet sugara.
Harangszó töri meg a csend falát, pókháló remeg, az idő megállt.
Csillagok tekintete ragyog az ágak közt megbújó pókhálón,
apró mécses pislákolva dúdol, fénye áthatol a templomablakon.
Szárnyaim kitárva suhanok a mában,
tollaim táncolnak a létezés fátylában.
Fagyos a tél, hajamat fújja a szél,
farkasok ordítanak, acsarogva közelítenek felém.
Belém hasít hideg fohászuk,
szinte szétmar felém táplált éhségvágyuk.
Kinyitom szemeim, s végre meglátom a világot.
Vártam már nagyon ezt a pillanatot.
Amíg ébredeztem, hallottam a madarak
önfeledt énekét,
s éreztem a tavaszi szellő becézgető simogatását. Izgatottan vártam a találkozást a világ arcával,
tekintetével, s most kíváncsian lépek be a színes valóságba. Hófehér ruhában pompázom,
szirmaim büszkén és boldogan táncolnak
a langyos esőben. Virágporos arcú méhecske...
Angyalok közt ébredtem,
táncoló pipacsok tengerében.
Mellettem egy homokóra,
az idő meséjét dúdolja.
A jelen, a pillanat utazója vagyok,
Nem számít, honnan jövök s merre tartok.
Vállamon ücsörög egy kék színű madár,
Búgón énekli életem fátyolba szőtt múltját.
Ébenfekete ló száguld a titok ösvényén,
csillogó sörényén átragyog a hold.
Átölel az idő, robog velem az ismeretlen messzeségbe,
láthatatlan ruhában közelít arcát arcomhoz érintve.
Csillogó függöny ereszkedik le a hajnal kapuján,
egy lábnyom mutatja, hogy valaki erre járt.
Virágok hevernek a rideg aszfalt csendjében,
véget ért egy játék, kihunyt egy álom, megrezdül a levél.