Schlett Andrea
Oly sok év telik el, mire
felismerjük a virágok illatát,
párájuk harmatpontig ér,
és mint manna-cseppek,
szívünk repedéseit megtöltik
nektár tavakkal.
Elme-palotám kapuja zárva,
pompáját rejti vaspánt és lakat,
csodakertjét fojtó köd borítja,
hullámforrása lassan elapad.
Dalszöveg
Mit tehetnék azon kívül, hogy szeretlek?
Lajtorjáról hódítsam meg az eget?
Vegyek lajstromba új csillagokat?
Rólad neveznék el napokat, holdakat.
Karmazsin alkony pamlagán
nyújtózva szunnyad a világ.
Lehullik róla minden nyűg,
amit a félelem bilincsekbe zárt.
Ő tudta, mi bántott.
Nem korholt, nem vádolt,
nem kért számon semmit,
nem ítélkezett.
Kerengőben súgás-búgás, selyemsuhogás,
kiszűrődő visszhang-vihánc, fojtott kuncogás.
Körbeérő puha léptek, neszek, halk pisszenés,
kitudódó románctitkok, kalandorhencegés.
Várótérbe beszitál az utcazaj,
ácsorgók monoton zsivaja kavarog...
...lelkemet szabdalja vasöklű gépezet.
Megadón veti le Atlasz-váll terheit,
vízterembe ejti égbolt törmelékeit.
Fogadj vissza fény,
fürdesd tisztára lelkemet!
Fogadj vissza árnyék,
borítsd rám gyógyító lepledet!
(megzenésített vers)
Teliholdnak sámándobján
zübörög az éji násztánc,
ritmusára csillag-csordák
pulzálnak az ég porondján.
Halomban állnak az iromány-hegyek,
antik szekreteren márvány kalamáris,
rágott végű tollszár árván díszeleg,
hegye a tintába rég beleszáradt,
gondolatok foszló köntöséből ódon illat árad.
Mi vagy Te?
Isten? Teremtő erő?
Vagy a világot összefogó kohézió?
Bármi is vagy, meg kell nevezzelek,
hogy beszélni tudjak veled.
Ahogy hajszálak rendeződnek
fésű foghegyén,
ahogy ruha ráncai simulnak
tenyérsimítás mentén,
ahogy idegszálak lazulnak
álmok tengerén,
úgy rétegződnek
létem zavaros habjában...