Sári Szabolcs
Calais hófehér sziklái. Viharvert kövek,
Kemény rögök, kihűlt tufa.
A szirten horgonyzok, mint láthatatlan cövek;
A szirten, ami vas - de ami én vagyok: puha,
Gyenge, törött. Darabjaim,
Mint a holnapok lehulló szirmait,
Szerteszórom Calais hófehér szikláin.
Hórengetegek fútta hófehér-üstökös határ,
hol jég csivite cseng-zeng-csilingel az egek alatt,
és kéri táncra a szélsellőket egynéhány madár:
ott csíráz rügyet December - hogy hozzon jeget-havat
és hideget, oly sok hideget az öreg kandallók
ostromára, csattogtat zsindelyt, harapdál ablakot,
karmol tüzet, de a tűz meleg - meleg, akár a csók;
meleg szikrát bukdácsoltat, mint hullám a csónakot...
Volt-nincs hó függönyszárnyából volt-nincs-dobban szívet
Szít fel álmodó december-zsarát fehér tüze,
Fenyőág-illatú tövisekre aranyívet
Szór imák és vágyak illó-tollú angyalkeze
tévképzettel áltatott
ábrándjaid álmodod
illó álom-ködgomoly
tömjénberkén valahol...
Csillag gyúlt - hol nem volt semmi.
Kongó űrből megszületni,
Holdvirágot megszeretni...
Viharülte hó után, észak messze peremén,
Dereshátú horizont jégbe karcolt kék egén
Szárnyra kapott - zúgott toll - sűrű fellegnyi madár,
Éjjelszínű lepellé öltözött a láthatár,
Húztak fehér vitorlát bércen, hágón, réten át,
S reggel virradt, hideg lett, jégcsap csengett áriát.
Bár volna, bár volna álomcsepp sziromnyitó:
Színekben, mint sűrű nektár és semmi fakó,
Naptüze nyárrá csobbanna az elfolyó hó
És lenne örökké, örökké megmaradó,
Mint ősbércek ékszere, a jádevizű tó
Napkeleten s éjszakán időtlen csillogó.
Volt, hol szikla s bazalt nyelt el napfényt, eget,
Tűnő mélybe taszította fok a szelet,
Hol a tájakat roppant hegy karolta át:
Ott nőtte kőbe a föld Kel-Valár szavát,
Ott sarjadt fehér ezüstté torony és fal,
Majd aludt el ajkain az utolsó dal,
Ahogy ráborult a hamvahideg éjjel,
És szórta a megmaradt fényberket széjjel.
Kel-Valár kövei között kapaszkodok
A nyughatatlan szélbe;
Mi szólna hang, kevés - a csend pedig oly sok,
Az üresség zenéje
Fut a lehajolt falak egyszervolt fokán.
Maradj! Kevésbé árnyba nőtt talán a fénypermet
Megdőlt kapuimtól odaát.
Fölöttem sötét lelkek hálózzák a termet,
És szőnek a szívemre csendes koronát.
Tört harang csontja kondul álmatagon alant,
Szakadt húrral cseng az elfelejtett lant...
Markod-kalitkába zárt zizegőn reszketeg,
Rab-rigóvá lesz a Nap fényberek üveggolyója,
Fénye-vesztett szíved tárnáiba engeded,
És utolsó trillája aranyló mohafolyóba
Szövi a sötétet
gondolatok az utolsó arkóntól
Tudjátok, milyen utolsónak lenni?
Mikor a csend pókká lesz a sarokban,
És szeretnéd - de nem tudod elhinni,
Hogy bár fellegek duzzadnak sötét sorokban,
Nyílik még a már nem nyíló ajtó...
Kő, vas, szél: most búcsúzom.
Adjátok örökül Magasfok minden kavicsát,
És az éonei-lámpák ezerféle fényét,
Az erőt, mi a sziklát tartja e hegynyi háton...
A tövis és a sárga sárkány szíve
Frittie dala
Verj, csak verj - hadd fúródjék mélyebbre a tövis hegye!
Mikor majd státuszt varr szavadból a könnyek elegye,
És bú zörög, hol mosoly dajkálgatná reszketésem:
Monoton fabulád a derű fejkövére vésem.