Sade Nagy
Mióta készülök, hogy letépjem azt a szép rózsát ablakom alatt.
S új otthonában tündököljön s illatozzon a poshadt víz szaga.
Én csak állok egyedül a sorban mereven, s
közben senki sem lát, karomat fonja körbe a magány.
Na, szóval, ez nem egy vers vagy líra vagy próza.
Nem lesz benne költő vagy kép, sem metafora.
Úgy érzem, minden tárgy engem figyel.
A pohár, mi félig tele vagy üres, az asztalon pihen.
Milyen lehet ezt a verset olvasni?
Vajon milyen lehet a holdról napozni?
A mezőn evezni? A folyón sétálni?
Túl sok képzelet járja át testem minden részét.
Vörös hold bontja szét elmém egészét.
Úgy írnék egy verset, de rímem oly elesett.
Az ihlet romlott, s ugyan próbáltam több soron,
de a sorok összefolytak, s tintám sem volt,
sem papír, sem az, ki hozza.
Túl valóságos, s nem egyedi. Ordítva rohan,
mint ordító viharban a szél. A csend kegyetlen
fészket alkot, miben felőröl, majd szétszór,
S kérlelem, hogy ne, de árnyékomba fordul.
Most hajolj közel, érzed ezt?
A tengert, mi hullámokat csap föl?
A vihart, mi a szélnek szárnyakat ad?
A félelmet, mi hirtelen ködbe borít?
S napot minek fénye melegít?
Írok egy verset, de ez most másról szól.
Fentről az ég is valahogy máshogy szólt.
Hajnali csend töri meg felkeltét álmából.
Apró szemek nyílnak a kertben a látványtól.
Képzeld, mit álmodtam, az ablakodban álltam,
onnan a földre másztam.
Néztem azt az apró, picike képet, tudod,
miről nagy tintapacák lógtak.
Felhő, homály, látom. Lassan mozog, kezem tartja,
honnan csúszik bíborod órákon.
Egy hely sötét, te és én, fekhely te helyed,
és szemed sem rebben.
Elmúlt gondolatok ezreit olvasom,
a valóságtól az álmokig folytatom.
Elismert s meg nem értett költők szemléletét idézem,
kik nagyok voltak, s ha mégsem, miért nem?
Egyedül sétálva, régi rockzenét hallgatva
puszta sivatagban, valahol Texasban.
Elveszve vagy keresve, vagy az sincs, ki meglelne.
Céltalanul menetelve üres fejjel, láncon múltat cipelve.
Csörgő hangja nem nyugszik, hangosabb,
majd porlepte, mi újra kétségbe ejthet.