Ruszka Zsolt
Áll némán. Gyökerei mélyen nyúlnak a földbe,
lombjai közt fészket rakott az élet maga.
Álmát alussza a medve, javában horkol,
csikorgó hidegben didergő cinkék némasága
mellbe vág. Odébb felüvölt egy farkas hosszasan,
a szél játszik csak a havas fák alatt egyedül.
A békesség óceánja lett az otthonom,
egy furcsa harangszót hozott felém a szél.
Körülölelt, mint kedvesét a férfi...
A Nap épp lebukott a jegenyék felett,
az öreg paraszt a fűben épp szalonnát evett.
Magával ragadott az elmúlás szépsége,
eszembe jutott a szó: "Ó, boldog bűn",
"Bűn zsoldja lett a halál", de én, Uram, ezt mélyen értem...
Jaj, zizzen a haraszt, egy gyík épp elszalad,
madarak énekétől hangos most a temető.
Bokáig járnék ősszel színaranyban,
a lét nem pénzben méri a gazdagságot.
Vezetett a Pista, átjáróhoz érve,
nem állt meg, mivel nagyot nyílalt veséje.
Esteledik, apró cseppek hullnak,
a házakban lassan fények gyúlnak.
Istállóban nyerítenek a lovak,
vacsora után mama mosogat.
...
még szerencse, hogy olvasni nem tudok.
Vakon születtem úgy vagy huszonöt éve,
de nem ez az oka, ha néha még sírok.
Imádkoztam, hógolyót kértem az Úrtól,
hógolyót, nem kell nekem semmi más.
Négy fényévre van egy bolygó tőlünk.
De egymástól mi is fényévekre élünk.
A föld másik felén kígyókkal lakik a pap,
ha hiszel Krisztusban, biz Isten nem harap.