Ruszka Zsolt
Asztal alatt a szék egyedül álmodik,
Marcsára gondol, szinte érzi még lábait,
amint rajtaülve néha keresztbe tette,
szemét csipte ilyenkor a cigaretta füstje.
Sétálok, merre a lábam viszen,
elmarad mögöttem a város zaja.
Édesapám sírja itt a hegyen,
nem szól most a vártemplom harangja.
Betlehemnek egyik végén,
ott állott a kicsi ház.
Az udvaron égett a szén,
falról épp hullott a máz.
Hideg tél van, alszik minden,
zord ruhát öltött a táj.
Jégcsapok szeméből csillog csak
az éltető napsugár.
Részegen bandukol az ősz, sáros, mint a mezei utak,
dülöngél, úgy megy, akár egy szénásszekér,
nyomában lehullott gyümölcs után kutat
toporzékolva a hold, s enni kér.
Láttál már keringőt járó falevelet?
Szinte észrevétlenül
vált el az ágtól.
A levegővel vagy egy láthatatlan társsal
forogva táncol,
s közben lehull,
csupaszon hagyva a fát.
Valamikor zsongott tőlük az erdő,
mikor még egészségesek voltak a fák.
Halk vízcsobogás zaja mellett némán
álltak, s csodálták ezt a harmóniát.
Lemerülök, önmagamban igazgyöngyöt szedek,
tengeremnek fenekén mezítláb lépkedek.
Nézem a természetnek ezernyi csodáját,
sudár fenyőfáknak néma méltóságát,
hallgatom a hóvirágnak tavaszt váró hangját,
csobogó pataknak tiszta muzsikáját.
Holttestem tűzben égjen el,
hamvaim szóródjanak széjjel.
Lepjék be a szántóföldeket,
magvaknak adjanak meleget.
A sötétség még vastagon üli meg a tájat,
a komondor épp ilyenkor tereli a nyájat,
derékig ér a fű, ezüst harangokkal tele,
- "Úrfelmutatás", kongatják az éterbe bele,
érkezik az öreg kaszás kalapját levéve,
élesre fent kaszáját vevé ráncos kezébe.
Egy rövid vers az életről
Sodor a szél, mint egy levelet,
kirándulok ismeretlen tájakon,
élvezettel nézem a szérűt,
s a gólyafészkeket a házakon.
Vers a szerelemről
Mit is mondhatnék most én neked,
a szavak kifejezni úgysem képesek
érzéseim, melyek olyanok,
mint a májusban integető pipacsok.