Rudolf Terézia (Zia)
A színes levelek elköszönnek a napsugártól,
Lengedező libbenéssel búcsúznak e világtól.
Zizzenő avar átfagyott, s csend honol a tájra,
A vonuló madarak sírva gondolnak a nyárra.
Összegyűjtöm a napsugarakat,
S elrakom hidegebb hajnalokra.
Érezzem akkor is a hatalmukat,
Mikor azzal égiek fukarkodnak.
Tavasszal ébresztgető, hívogató,
Nyárestén kellemesen simogató...
Mikor még csak gondolat voltál,
Már becéztelek s hívtalak téged,
Tisztelj meg e gyarló földi létben,
S legyél életemnek szerves része.
Díszítsd fel a lelked karácsonyra!
Önzetlen szeretettel, odaadással,
Szívedet melengető elfogadással,
S feltöltő, meghitt boldogsággal.
...Zaját a külvilág elnyeli, s nem hallatszik
Vészjelző roppanásai földnek s az égnek,
Hasztalan jeleznek süket fülű embereknek.
Hagyd! - a pillanatot megélni lelkedben,
A boldogság és a mélabúság özönében.
Szeretve beszélni hosszú órákat,
S felejteni bánatos, fázós napokat.
Álmodtam egy új tavaszt veled,
S az álmomban ott voltál velem.
Kinek megadatik magasság és mélység,
Lebegve e kettő közt kell szeretni s élni.
Felhőkben kapaszkodva szédítő a mélység,
Mélységből nézve, felhők közt szeretnék élni!
Hallod?... súgnak az angyalok
Életről, szeretetről, békességről!