Rudolf András
Itt a föld is más,
fekete, akár a sötétség,
gaz borítja, árnyékán vakond ás,
és a Nap elfordítja fejét.
Féktelen tekintetem mohón falja
a láncaitól megszabadult,
vad felhők árját.
Előttem zárt kapuk valának,
de elfásult, nagy magányomban
utat nyitok a boldogságnak.
Selyemfényű hajnalon
szökött meg az álmom.
Hátrahagyott pamlagon
veszteségnek szánom.
Rút az ősz, oly szomorú,
megremegteti a lelket.
Eltávoztál, nyár, kőbe vésem,
kínoz a fájdalom.
Vérem oly vörös, mint a lenyugvó nap,
mely este elbújik a hegyek mögé.
Létem véges, már majdnem betelt a lap,
egy mondat még befér a sorok közé.
Remeg a szirt, zúg a folyó,
a szél korbácsolja hullámait.
Bősz az ég, zokogva sír,
reánk szórja szitkait.
Vontatott szelek átszelik a teret,
utolsó csók, és utolsó éjszaka
álomba ringat az éj.
A nyár ismét oly csodás,
új dalt ír a lángolás,
fellobbanó égi tűz
egy álomvilágba űz.
Kint a mezőn tücskök hegedülnek,
de ha idegen tart feléjük,
a bokrok alján csendben megülnek.