Rózsa Margit
Kikeletkor...
Még láthatjuk a tél
utolsó ajándékait.
Kövekbe rejtett, csillogó reményt.
Reggelente fájnak a
a pici ráncok, ma köd
száll a folyó felett.
Éjszaka
Egyedül maradtam
az élet tenyerén.
Édes közeg, ami körbevesz.
Az éj ecsetje most álmot fest.
Szerelem.
Ma imára kulcsoltam a kezem.
Szívem elhalkult,
megrepedt.
Veled
Én még egyszer harcba szállok
érted.
Talán ez az utolsó évtized
nekünk.
Amikor a Nap lenyugszik és
én behunyom a szemem,
álmomban madárként szállok a Tisza
szőke vizétől az ártér vén fái között,
szülőfalum templomkertjének szépségében.
Veled
Félsz?
Én is félek.
Vársz?
Én is várlak.
Csak néha álmodom.
Olyan jó volna...
élni egy csendes helyen!
Ahová se gond, se bú nem ér el.
Vígan élni szépen, meghitten
egy régi szerelemben.
Milyen némák a reggelek,
csak ülök és nézem a rezes fákat,
a Nap is megállt pihenni,
a nyárból egy mesét ölelni.
Milyen némák lettek az esték
- nélküled,
csak ülök, nézem a rezes fákat
- s rád gondolok.
A Hold is megállt pihenni,
érzi, hogy nagyon egyedül vagyok.
Te nem tudod, mit jelent
várni valakit,
várni, asztalt teríteni érte.
Te nem tudod, mit jelent
szeretni valakit,
szeretni nagy-nagy szeretettel.
Születésnapomra...
Mióta egyedül élek, már
nem kergetek álmokat,
nem játszom a tündérkertben,
nem játszom a szavakkal.
Még várnék valamit tőled, élet...
Még várnék valamit tőled - élet!
nyugalmat, kegyelmet - szerelmet.
Lelkemben egy dalt, mit újraélnek
az életre ítélt, konok remények.
Fekete napok
Még sosem volt ilyen szürke a városom,
feketében hajladoznak a fák,
üresen állnak a félig nyitott ajtók,
a félelem visít az árkádokon át.
Elhagyatva...
Tudtam,
hogy egyszer vége,
nem kellettem neked sem.
Csak játék voltam - esténként.