Róth Katalin
Csöndesen csoszogó murvazaj-hajnalok,
Kirúgott Kétkezi szívfájón andalog,
- régóta vele zár a dohszagú csehó -,
kísérik hazáig rekedtes jaj-dalok...
Norvég nyár (77 fiatal emlékére)
Állukon még csak pehelyzett az élet,
hitték a gyermekcsodákat,
Holgersson-meséket,
ám álmaikban
táncoltak a holnapok;
kedd a szöszke szerdát kérte...
Néha félek...
hogy belém mar egy behemót beléndek...
...vagy egy termetes, csalárd cserszömörce,
aki huszáros bajszát megpödörte...
Búcsúzik a lélek, menni készül,
az elgyötört test megpihen.
Hosszú az útja, odaát-túlra,
nem tudja senki, ott milyen.
Történelem zord hajnalán
nem volt napos és konyhalány...
Teríteni sosem kellett,
guggoltak az étel mellett!
Dunyha pamutján zöld meseerdő,
homlokod ívén nedves a kendő,
szép szemed álmos, fénylik a láztól,
gyógycukorízzel illan a kámfor...
Tökfej Tódor földszín buta,
iskolásnak szürke szamár.
"Logikája lassú, suta!" -
korholja a zordon tanár.
Mint török fején a cifra turbán,
Földünkön úgy ül Valter, a vulkán.
Pöfékel morcon, szörnyen gőzölög,
búsan ereget szürke füstködöt.
Te már érezted ízét a gyönge mának,
s hogy az utcán kávészag-emberek járnak.
Éppen aludni térsz, mikor én felkelek,
s mélán gyűröd tovább a közös fekhelyet.
Kilyukadt az ég ködmöne,
a Nap mosolya földet ér;
régen nem volt ily öröme,
belóg fentről, mint bőregér...
Hosszú útra mész most, drága esőcseppem,
máshol lesz otthonod, s más szeret helyettem.
Felhőmet elhagyod, mégse félj semmitől,
villámló zivatar ma éjjel, lásd, kitör!
Júliusi nyárban tipe-topa lábak
tengerpart fövenyén totyorogva járnak.
Nem kell hozzá senki, megy egyedül mától,
tegnap leste csínját, drága nagypapától.
Hol alszik az eső?
Pocsolyában;
aszfaltmintás gyűrt lepedőn,
kényelmetlen kavicságyban!