Roodel Regina
Nincs más választásom, minthogy
Elviselem a gyötrő fájdalmat,
S hagyom, hogy a magány
Borítson arcomra éjsötét fátylat.
Hazafelé menet hallom
Az éji lepkék hangos zaját.
A hajnal körbeölel, s hagyom,
Hogy nekem sírja el bánatát.
Mielőtt lemegy a nap, sárgába öltözik a kopár égbolt alja,
Sugara bevilágítja az időtlen óceánt, hogy hírét mindenki hallja.
Riadt szemek pislognak reám
Hűs éjszakák csendes viharán.
S tudom, mit néznek oly vakon
Bőrig ázott, fagyos alkonyon.
Szürke vállamon alszik a bánat csendesen,
Miközben az őrület fel-alá jár fejemben.
Hiába minden, megmondták már rég,
Vesztes csatát vívok én a természettel,
Elmém zavarát okozza a terhes bőség,
Hisz bennem lakozik a vágyak szigete.
Néha nekem reményt ad,
néha elbizonytalanít,
édes kedvességgel
tovább nyugtalanít.
nem emlékszem mi történt a minap
mikor az égből lehulló csillagok
lágy peremén táncoltam
A világ peremén állok, ím, én,
látván mindent, mi jó s rossz,
hiába közelít felém, mi gonosz,
hiszen itt állok a föld peremén.
Ember vagyok én, hiszen tudom,
Tudom én már, mit is tettem.
A múlt keze néha hozzám ér,
S én minden bánatom neki adom.
Zord felhők vesznek engem körül,
Hogy bennem helyet találjanak,
Az összes angyal ennek örül.
Hisz azért vannak, hogy adjanak,
Ha belőlem minden végleg kiürül.
Jön a vihar, ki segít rajtam?
Ki fog hát segíteni énrajtam?
Talán senki sem, ki tudhatja,
Immár senki sem tudhatja.
Fel nem adom én, tudja mindenki,
Vágyaimat szívem el nem engedi,
Hiába jönnek hát hadak ellenem,
Álmaimat én tovább dédelgetem.
A kedvencem lépten-nyomon követ engem,
Kit akarhat ő ennyire? Hát bizony engem.