Ritter Roxána
Fehér pelyhek
némán esdekelnek.
Tenyerembe hullanak,
pislantok, elolvadnak.
Miközben körtét eszem,
leszögezem magamban,
hogy három személy van
az életemben,
akiktől valamicskét
nyertem;
az első egy királynő,
akitől az erőt örököltem...
Ha tudnám, milyen nőnek lenni...
Ha tudnám, milyen,
ha úgy csókolnak meg,
mint egy hercegnőt,
nem mosnám folyton
az ajkaimat.
Vágyam csupán egy korhadt deszka,
óhajom elfeledett halottnak sóhaja.
És ha ez az ócska szív megszakadna,
annyit is értem, mint az a törött lábú szajha,
ki ott fekszik a mocsokba kihajítva.
Tudni akarom!
Fáj a tudat, hogy majd eljő az ősz,
pedig mily` gondtalan ugrált a hóban
az a kis őz!
Hogy mitől fölöttem e nagy hatalom,
s hogy miért bánt, tudni akarom!
A legdrágább költő, ki engem hattyúnak nevez,
fehér tollú szép madárnak - mely mellett elevez.
Ékes legyezővel a tóparton kiszáll s legyez,
díszes társaság körében ismeretlent játszva tömjénez.
Ócska hangszer, ütött-kopott,
közönséges hegedű, az vagyok,
de még a nagybőgőnek is jobb
sor jutott,
azok legalább méretben nagyok.
Madár vagyok, mind között a legnemesebb,
fenséges páva, tollat rázok, táncolok,
varjak közt elveszek.
Rád ragyog az éjjeli telihold,
minden csillag arcodra hull,
ében hajadban kapaszkodnak,
áldott gyertya lángja kigyúl,
s érted ég.
Gyermek voltam még, ím` a Tavasz udvara,
bimm-bamm! Így szól lelkünk harangjának visszhangja
néked, kegyelem forrása, ki vagy égnek s Földnek
királya.
Önző vagy, és kegyetlen, szívemnek örök boldogsága!
Míg kardod hideg,
pajzsra nincs szükséged.
Míg álmod békés, nem lohad,
mi számodra fontos,
mindened megmarad.
Magam volnék a tigris,
te prédája ennek is, annak is.
Maga vagy a máglya,
melynek tüzén ég az erdő
minden fája.
Hamis mosolyok, angyaltollak
kavalkádja,
becses csuklód ezüstlánc vágja,
el sem enged, meg se csonkít,
foglyává tesz, kisajátít.
Tűz lobban a ködben,
kedvemet lelem benne,
ha vörösre festi lelkem.
Áspiskígyó, mely` a
bőrömbe mar,
arany mérgétől nem
szabadulok egyhamar.