Rimanóczy Ildikó
Rátok hagyom emlékeim a zöldről,
pipacs-ringató búzamezőkről,
nektek adom a virágzó bodzafát,
öreg padunk mellett a vén platánt
Mint alkonyégen hazaszálló vadlibák,
nyugszik a lélek, hunyorognak a fények -
felhők alatt kigyúl még néhány lángvirág,
s én ma is, mint egykor, álmodozva nézlek.
Hiányoddá olvadt a csend,
már nem faggatom, mit jelent -
már az sem fáj, hogy nem vagy itt,
sötétben a fény nem vakít,
könnyet sem csal a szemembe,
ennél rosszabb is lehetne...
Az Akácerdő trilógia (Búcsú, Emlékeink) harmadik része
Ébredj, Kedves! Halld a rigó szavát,
újraénekli nyarunk zsivaját,
szélbe dalolja víg örömzenéd:
földszagú avar langyos melegét.
Szél játszik a lélekhárfán,
ugye, Kedves, most is vársz rám?
Éj sötétje szemünkre nő,
dermedt álmot hint száz fenyő,
csend ül testes hóbuckákra,
szívünkig nő már az árnya.
Szeptember ül szalmasárga domb alatt,
sárba temetve, őszbe olvad a nyár,
seregélyhad mellé ökörnyál repül,
virágtalan gyászban sóhajt a határ.
Éltem nagy részét magam mögött hagytam,
illatom nincs és csokorba sem kötnek,
még ellenállok esőnek és ködnek,
de lehajtom fejem, eltörök halkan
Csóktalan hajnalok gyásza
lebben alélt barackfák felett,
s bár mosolyod rég nem ölel,
lám, elhoz hozzám a képzelet.
Amíg megérkezel,
könnyeimből hintek gyöngyöket az útra,
vezessék lépteid, s idetalálsz újra.
Mosolyod mosolyom szivárványba zárja -
mézharmat-ízeket álmodom a szádra,
fényeket szemedbe, kezemet kezedbe -
amíg megérkezel.
Oly régen vártam, hogy rezdüljön e lég,
mint fagyos földben az álmodó csíra:
jég szorítását sokáig nem bírja -
de rebben a vágy, és nyújtózom feléd.
Hűs hajnali harmat borul rám a ködben,
sziromölelésből illatom kiröppen;
múló szépségemből csak egy emlék marad,
de e néhány napra mennyben érzed magad.
Lila fátylamban megnyugszik a nap,
s mikor sziklára ejtem könnyeim,
elviszi hírét a Szinva-patak,
s beissza a föld az emlékeim.
Színesre festem lombruhám neked,
lesz rajtam narancs, vörös és arany,
sárga fátylammal igézem szemed -
ősz van újra, s én - nézd, virágtalan.
Könnyeim zizzenő avarba hullanak,
vállamra görnyednek gyermekkori nyarak -
keresem a hangot, az ízt, az emléket,
bármit, mi egy percre visszahozna téged.
Bár régen bennem élsz - lelkemben őrizlek -
lépteim ma mégis sírhantodhoz visznek.
Legszebb ruhádat vetted fel megint:
izzó vöröset s álmodósárgát -
szomjazó szemem ma is rád tekint,
de ölelésem hiába várnád.