Rimanóczy Ildikó
Ma megint ugyanúgy indulok az útra:
virággal kezemben minden évben újra...
Ha egyszer még ez életben visszajössz,
tudnod kell, hogy vártunk rád nagyon,
ne szólj semmit, csak vedd le a kabátod,
s mosolyogj e buta kis dalon.
Színes álmaim mikor nem találnak,
csendjeimre foltot ír a bánat,
s mint a napsütötte falakra árnyak,
holnapunkra csillagok vigyáznak.
Falunap Szilágypéren
Hársillatú nyár szállong a lombokon át,
susogva terít hajunkra fénykoronát,
úgy tér ma vissza e kis falunak népe,
mint áradó folyó ölelő medrébe.
Emlékszel, milyen a hajnal itt, Nagyváradon,
mikor az első napfény simít a válladon,
és lopva oson fel majd a szőlőhegyekre.
Mondd, emlékszel még az itthoni reggelekre?
Azt mondják: ne adj a kecskének kéket!
Miért, én nem szerethetem a szépet?!
Tele tőgyem már a zölddel,
feldobnám egy sütőtökkel,
de oly zsenge még a szára,
és a boltban nagy az ára.
Hűvös volt a hajnal, s ő már dolgozott.
Fejét ölébe hajtva ült a híd alatt,
hajában masni, kék szalagja kopott,
és vékony ruhája térdénél felhasadt.
Maradj! A szív, ha nem dobban, megreped,
még nem késő, hadd lobogjon életed!
Indulj el, fedezz fel új világokat:
hagyd, hogy elvigyen bárhová a vonat,
talán elbűvöl az Adria bája,
s csendben ringat Velence gondolája.
Távoli kékben
izzik az éjjel,
holdsugarából
csordul a méz,
hajnali fényben
csillog az éden,
várakozásban
ébred a rét.
Sziklákon álltam, hogy felhőid elérjem,
az üveghegyen túl a semmi várt,
ujjaim nyújtottam, remegett a térdem...
Merengve ült a lány a Szajna-parton,
rózsaszirmokat sodort a víz,
kis fellegekben vöröslött az alkony,
s fényben állt a Louvre-piramis.
Most szeress! Az sem baj, ha holnap már temetsz!
Kérészlelkünk szállt volna szivárványon át,
de mint ördögszekér, csak kerengtünk tovább,
űzött a szél, s porba fúlt az út. - Most szeress!