Rimanóczy Ildikó
A fákra éjjel új remény ült,
szirmát bontja ezer virág,
lelkünk repült, majd alászédült,
mint hazaszálló vadlibák.
Ma égbe száll a tűzmadár,
az éj sötét, de védtelen,
s ha sziklafalra nő az árny,
mögötte hív a végtelen.
Várod már, hogy hazaérjek?
Él emléke még az éjnek:
mikor csendben odabújtál,
a takaróm alá csúsztál...
Friss szántás után leomló földben
kezem porral, sárral még hadd töltsem,
s míg rögök kacagnak barázdákban,
egyre kisebb lesz köztük az árnyam.
Egy nő, amikor már ötvenhét,
átússza hússzor a medencét,
vacsira beéri salival,
mellette két pici csalihal,
esténként tánc helyett futni jár,
pörög az élete, nem sivár.
Forrongó felhők alkonyi tánca,
fénylő madarak bús-boldog násza,
égi kavalkád festi az örvényt,
más menedék nincs, tudja a törvényt:
csak együtt, csak össze, már sose szét,
így cselezed ki a vércse szemét.
Mikor ünneppé lesznek mind a hétköznapok,
új szárnyakat kapnak a fáradt őrangyalok,
nem zavar eső, nem bántja bőrömet hideg,
már nem érzem súlynak, amit vállamon viszek.
Éjjeli kékben
fürdik az éden,
száz kicsi csillag
fényeket önt,
sok pici bársony
száll piheszárnyon:
zúzmara repdes,
tél beköszönt.
Utolsó rózsádat kertedből add nekem,
hadd hirdesse még, hogy volt egy szerelem:
érzés, amely nappalt bár sosem láthatott,
de éjjelente, ó, mennyit álmodott.
Újra futok! Istenem, újra futok!
Meglásd, az olimpián is indulok!
Az élet velem még mindig oly kegyes:
nem adom fel! Már futok, szívem repes!
Víg szüreti dombok árnyékba dőlnek,
s míg hordóidba csurran a színarany,
a hegytető, lásd, kopár, virágtalan:
felfal mindent a földillatú tőzeg.
Ma megint ugyanúgy indulok az útra:
virággal kezemben minden évben újra...
Ha egyszer még ez életben visszajössz,
tudnod kell, hogy vártunk rád nagyon,
ne szólj semmit, csak vedd le a kabátod,
s mosolyogj e buta kis dalon.