Rimanóczy Ildikó
Hordj nagykabátban - melegítselek,
hordj gondolatban - mindig ott leszek,
ingzsebben hordj, s én majd meglapulok,
hordj ernyőként, ha az eső zuhog.
III.
Fészekben születtem én és a béke.
A lomb szelíden ringatta álmom,
ösztön-pókhálón rezdült tenger kékje,
s biztonságnál fontosabb volt szállnom.
II.
Párnák közt születtem - pihe-puha paplan -
olyan lusta vagyok, sír a föld alattam.
Tetszik az új bundám? Látod, milyen fényes?
Sokan mondják rólam: jaj, ez túl igényes.
I.
Enyém a tér, és enyém ez a város,
enyém az idő, barátom van számos,
szabad vagyok, s így megy ez oly sok éve,
hidd el, hogy sokan irigyelnek érte.
Hanyatt feküdt a parton, s a csillagokat leste,
vágya nem maradt, jelmezét végleg levetette.
Tegnap még bohó volt, álmodozó, balga gyermek,
kit Velence hív, színes konfettik, fényes termek,
de elszállt a varázs, és mindegy, kalmár vagy herceg,
éjfélre a maszkok lehulltak, mind odavesztek.
Hullámzó tenger, elcsitul a tömeg -
nincs több rejtőzködés, lehulltak a maszkok;
lásd, nem zavarnak villódzó fénycsövek,
Velence alszik, míg a parton virrasztok.
Hol árnyak szeszélyes útja kanyarog,
kopott kövekre rebbenő kese fény
simít naponta szikratáncot elém.
Pasodoble, bűvös dallam -
kürt szólít a tapsviharban,
a publikum porondra hív...
Hol a hegyek égig érnek,
felzeng még egy régi ének:
ősi hontól elszakítva
itt maradtunk kitaszítva.
Rátok hagyom emlékeim a zöldről,
pipacs-ringató búzamezőkről,
nektek adom a virágzó bodzafát,
öreg padunk mellett a vén platánt
Mint alkonyégen hazaszálló vadlibák,
nyugszik a lélek, hunyorognak a fények -
felhők alatt kigyúl még néhány lángvirág,
s én ma is, mint egykor, álmodozva nézlek.
Hiányoddá olvadt a csend,
már nem faggatom, mit jelent -
már az sem fáj, hogy nem vagy itt,
sötétben a fény nem vakít,
könnyet sem csal a szemembe,
ennél rosszabb is lehetne...
Az Akácerdő trilógia (Búcsú, Emlékeink) harmadik része
Ébredj, Kedves! Halld a rigó szavát,
újraénekli nyarunk zsivaját,
szélbe dalolja víg örömzenéd:
földszagú avar langyos melegét.
Szeptember ül szalmasárga domb alatt,
sárba temetve, őszbe olvad a nyár,
seregélyhad mellé ökörnyál repül,
virágtalan gyászban sóhajt a határ.
Éltem nagy részét magam mögött hagytam,
illatom nincs és csokorba sem kötnek,
még ellenállok esőnek és ködnek,
de lehajtom fejem, eltörök halkan