Rimai-Skoda Edina
Oly selymes volt bőröd,
vad és tüzes,
tudtam, hogy nem tart örökké...
Lassan elhalkul a nyár, bár
a Nap még tüzesen égeti
a tikkadt, már semmilyen virágokat
a kopott kaspók színtelenjében.
A szavak elfogytak, néma a száj,
a gyertya is csonkig ég nemsoká`,
olvad a viasz, remegve hűl már.
Gyermekként jártam e réten,
hol vidám volt a nyár,
a kis domb csalogatva hívott
bennünket: gurulj hát!
Nagyszüleim emlékére
Van egy kis patak, mellette egy ház,
ha fúj a szél, nyögnek ott a vén fák.
Tavasszal már nem nyílik a nárcisz,
sem a tulipán, és nincs már rózsa,
nincs orgonavirág. Az aranyeső
is csak emlék már... kopár udvar, üres ház.
Zúg, morajlik, portól sötétlik az ég,
szólnak a szirénák, az éjszaka lángol,
s a fájdalomtól torzult álmokat
lőporszagú törmelék zúzza szét.
Ilyenkor már az ősz is fázik,
kopár ágak merednek a semmibe,
szívemben csendben ül a gyász,
a gyertya lángja játéka a szélnek.
A legelső nap szívünk még izgalommal volt tele,
Anyánk, apánk kezét erősen fogtuk, ne vesszünk el.
Ismeretlen volt még minden, és annyira idegen,
Az első csengetésre összerezzentünk hirtelen.
Felcsendült a zene, kezdődött a tánc,
hófehér fátyol borította orcád.
A zenekar végtelen ritmust játszott,
hol lassan, hol meg gyorsan citerázott.
Néha fájt a dallam, máskor volt oly édes,
titokzatos és szépségesen rejtélyes.
A nézőtér megtelt, fények gyúlnak,
A porondon hosszú árnyak nyúlnak.
Mélán lépked az öreg elefánt,
Vastag bőrén az idő gödröt vájt.
Fátyolosan beszűrődik a búcsúzó
napfény sárguló levelek között,
langymeleg őszi estén lassan elnyúló,
simogató szélben táncoló árnyak fölött.
Jártál már az őszi Zalában?
Gyönyörködtél-e már a tájban?
Gyere velem és elmesélem, milyen
az ezernyi színben pompázó erdőben.
Fény és csillogás, hívogató kérkedés,
Szerep nélküli, ócska színészkedés.
Fejem lehajtom, szívem mégis mosolyog,
Ha tudnád, hogy csak egy közmunkás vagyok...