Ricza István
Most, ahogy átkel a réven
végleg a hetvenöt évem,
nem tudom azt, hogy idén
érzik-e azt, amit én?
Este, ha fekszem az ágyon,
egy űrutazás, mire vágyom,
persze, de hetven után
már nem irány a Titán.
Látod-e, tél derekán kivirágzik a mandulafácska,
bár csak a hajnali fagy csipkedi még a tövét.
Sok fura táj van a Földön,
láthatom is, ha letöltöm,
főleg a déli felén
integet egyre felém.
A kis falu szélén áll az a ház,
egy ősz öregasszony arra vigyáz,
és várja, ha múlik nyár vagy a tél,
hogy gyermeke egy nap tán hazatér.
Olyan ez, mint egy más világ, itt
a kabin oldalfalába
vert szögön függ és világít
a vén petróleumlámpa.
Gyűlnek a ráncok a homlokomon,
mind, ami fáj, ami nyom, rokonom.
Lelkem azért - ugye - még fiatal.
Hadd bizonyítsa be most ez a dal!
Vannak, akik belehalnak
szinte, ha vége a dalnak,
mert ahogy elfogy a hang,
ritkul a hír meg a rang.
Mért van az úton a sok fura rongy?
- kérdezik így a Medárd nap után.
Óriási holdsarló a székem,
lábam onnan lógatom le mélybe,
horgászbottal jó fogást remélve,
üldögélek egyre fenn az égen.
"Égi csikón léptet a nyár,"
- kezdi Kovács Géza tanár,
és az egész nyolcadik á
rá figyel, őt nézi soká.
Most elmondom, mért is vágyom
végigmenni Kismórágyon,
mert a domboldalra szántott
óriás szív vár egy lányt ott.
Most, hogy elértem a hetvenöt évet,
leshetem én, ezután mi marad?
Persze azért örülök, mialatt
várom, a múzsa talán idetéved.