Ricza István
Kész van azonnal a versem. - mondja az egykori költő,
s lángol az ihlet, amíg szinte tüzében elég.
Most, hogy az ősz beköszöntött, illene verset is írnom.
Tiszta papír van elég, s ott a kezemben a toll...
Alszik már a régi város,
még a tér virágban áll.
Valahol az estharang szól,
véget ért a karnevál.
Végig az Al-Duna táján
kezdtem el ifjan a pályám.
Egykor uszály elején
fáztam a fekhelyen én.
Ahol a kávéföld a végtelenbe beleolvad,
ahol a sok-sok finom gyümölcs és virág terem,
ahol a férfiak csupán a szerelemről dalolnak,
tudom, a legszebb dolog csakis a forró szerelem.
Tavasz volt, felhőtlen égbolt,
meglátni egymást elég volt.
Azt hittem, ilyen szerelmet
négy évszak sem téphet szét.
Régi barlang rejtekében,
mély folyóvölgy oldalán
aranybányász és a lánya
éldegéltek hajdanán.
Találtam egy képet
lim-lomok közt nemrég.
Elmosódott, tépett,
mégis kedves emlék.
Ma rátok gondolok folyton,
ti bíbor naplementék.
Zöld dombok a harmadik bolygón.
Csak újból ott lehetnék!
Vége a nyárnak,
üdülni se járnak
többnyire már el a népek.
Sáros a talpam
az úton a parkban
friss pocsolyába, ha lépek.
Tart ez a nyár még,
jó, ha van árnyék,
mert biz’ a nap tüze éget.
Már kora reggel
a fénye meleggel
kész beteríteni téged.
Szólni akarsz te a mostani korról?
Verseket írni komoly feladat.
Össze ne hordj se hetet, se havat!
- mondja a régi barát, aki korhol
Többnyire este, ha fekszem az ágyon,
percekig ébren tart a sok emlék,
pláne, ha nem történt ma velem még
semmilyen új esemény, mire vágyom.
Nyáron ilyenkor a múzsák
mind lepihennek. Aránylag
nem csoda, hogyha az agy
pillanatokra kihagy.