Ricza István
Az égen fenn, édes fiam,
nézd, ott az Androméda!
Most apáddal arra suhan
az űrben egy rakéta.
Hetvenkét éves lettem én.
E súly az élet estelén,
ha nyom,
hagyom.
Bár reményhez vers akad ám elég itt,
mégis azt mondom: Ne feledd a régit!
Csalfa, vakról írt sorait Vitéznek
bátran idézd meg!
Bár az a ház nem a vén Duna mellett
áll, ahol él a hajóskapitány.
Rég nyugalomba vonult, de hajókról
álmodik éjszaka nap nap után.
Ma egyre jobban arra vágyom olykor,
ha munkatársaimmal útra kelnék,
ne lenne az csak évek óta emlék
a régi vontató- s a gőzhajókról.
Nincs igazán kedvem, de azért, ugye, rávisz a lélek,
hogy bemutassam a tolnai kisvárost, ahol élek.
A nagy vadász
Volt egy úr, lakhelye Fegyvernek,
légpuskát vásárolt fegyvernek.
Másnap, hogy felébredt,
céltárgya veréb lett...
Csúzlival játsszon csak egy gyermek!
Még friss hótakaró van a kertben, az udvaron otthon,
s bár idefújja dühét olykor az északi szél,
napközben verebek csiripelnek az orgonabokron,
tőlük akár hamarabb véget is érhet a tél.
Jól leteremt feleségem:
Túl sokat ülsz te a széken,
tönkretesz egyszer e gép!
- győzne meg ezzel ekképp.
Lenn, Baranyában egy apró kis faluban nagyanyám is
csak belinernek mondta, ha vállán volt az a kendő.
Összekötötte a sarkát jó szorosan, ha a szél fújt,
s várta egy életen át, hogy mit hoz majd a jövendő.
"Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,"...
Most is idézem, akár régen a tábla előtt
skandálással a verssorokat, bár néha döcögnek,
majd kisegít a tanár, s fújom a hátralevőt.
Hó lepi már be a várost, ezt sokan annyira várták.
Bárki ma útnak ered, jól teszi, hogyha vigyáz.
Vadszeder érik a dombon,
ott szedegettem az ősszel.
Arrafelé valahányszor
elmegyek én, sosem jössz el.
Verset írok én neked,
régimódi éneket.
Haj, regö rejtem,
míg el nem felejtem.
Nézd, a cukorbeteg ember
édeset enne, de nem mer,
már keze félve, sután
nyúl is a krémes után,
ám esze súgja, ne tedd meg,
ártana szervezetednek.