Ricza István
Alszik már a régi város,
még a tér virágban áll.
Valahol az estharang szól,
véget ért a karnevál.
Végig az Al-Duna táján
kezdtem el ifjan a pályám.
Egykor uszály elején
fáztam a fekhelyen én.
Ahol a kávéföld a végtelenbe beleolvad,
ahol a sok-sok finom gyümölcs és virág terem,
ahol a férfiak csupán a szerelemről dalolnak,
tudom, a legszebb dolog csakis a forró szerelem.
Tavasz volt, felhőtlen égbolt,
meglátni egymást elég volt.
Azt hittem, ilyen szerelmet
négy évszak sem téphet szét.
Régi barlang rejtekében,
mély folyóvölgy oldalán
aranybányász és a lánya
éldegéltek hajdanán.
Találtam egy képet
lim-lomok közt nemrég.
Elmosódott, tépett,
mégis kedves emlék.
Ma rátok gondolok folyton,
ti bíbor naplementék.
Zöld dombok a harmadik bolygón.
Csak újból ott lehetnék!
Vége a nyárnak,
üdülni se járnak
többnyire már el a népek.
Sáros a talpam
az úton a parkban
friss pocsolyába, ha lépek.
Tart ez a nyár még,
jó, ha van árnyék,
mert biz’ a nap tüze éget.
Már kora reggel
a fénye meleggel
kész beteríteni téged.
Szólni akarsz te a mostani korról?
Verseket írni komoly feladat.
Össze ne hordj se hetet, se havat!
- mondja a régi barát, aki korhol
Többnyire este, ha fekszem az ágyon,
percekig ébren tart a sok emlék,
pláne, ha nem történt ma velem még
semmilyen új esemény, mire vágyom.
Nyáron ilyenkor a múzsák
mind lepihennek. Aránylag
nem csoda, hogyha az agy
pillanatokra kihagy.
Sok-sok év elszállt noha énfelettem,
még örömmel tölt el a tánc, de másképp.
Baktat a bácsi az utcán. Hallani, koppan a botja
estefelé, amikor tart haza nap nap után.
Elragadó ez a látvány: csillagos ég teliholddal.
Távoli sok fura fény tündököl egyre ma rám.