Ricza István
"Faluszéli péterrévi malomban
szól a zene, nagy a vígság valóban.
Kása molnár Julis lánya
a menyasszonytáncát járja,
fáj a szíve, majd meghasad szegénynek.
Férfi vagy és sose sírnál
egy temetőben a sírnál
égi szerepre ítélt,
régi szeretteidért?
Amíg a világot járod,
s elringat az óceán,
hajódon valahol délen,
ki tudja, gondolsz-e rám?
Ősszel időnként hull az eső és gyakran elázunk
vagy vacogunk, ha a szél fúj a pulóveren át.
Réten a tarka virághad,
kankalinok pipitérrel.
Megleli biztos a párját
nyár tüze ott, akit ér el.
Hetvenötnél több ez az év, megértem.
Ünnepelhetném, de a kor nem érdem.
Bármi jön majd még ezután, megoldom,
mert ez a dolgom.
Furcsa, különleges emlék már csak a négy szobi évem:
Mint csenevész, nevelőotthoni kiskamasz, én...
Még ki se hűlt István, de a honban bősz csata tombol.
Gondtalan évek után átszakad újra a gát:
Orseolo Pétert fürgén letaszítva a trónról,
jött Aba Sámuel és megkoronázta magát.
Verse, ha túlbonyolított,
s benne homály honol itt-ott,
ritmusa is zakatol,
hagyja, csak írja a toll!
Bennem időzik e nóta
gyermeki éveim óta.
Este dalolta anyám
egy faluszéli tanyán.