Regös Sziránszki József
Végtelenből született semmiség,
Az útján járó tehetetlenség,
Ólomlábaival lépkedő idő,
Vadul szaladó emberevő.
Láttam én már kereszteket,
rajta feszített embereket,
hallottam az ő követőit,
vérrel teli emberevőit.
Bennem vagyon a világ,
a lét, az aranyág,
bennem múlik az élet,
s hozza magával a szépet.
Szomjazó szívemben,
Végtelen egekben,
Teremtő világban,
Tengri oltalmában.
Vaktában, vágtában
vágtatni lóhalálában.
Sármos sötétben, susogó sásban,
rettegni, reszketni rideg rácsban.
Álmodj tovább,
az életből ennyi elég,
a haláltól nem minden szép,
így hát
álmodj tovább.
Eljött az őszi szél, falevelet hordja,
Napsugár kalapjában elballag a nyár.
Veremben a becsület,
Ver is engem eleget.
Egy veremben ülünk ketten,
Bár a jövőt látnám szebben!
Magas fenyők égbe törnek,
napfény elé állnak.
Felhők fölé törekednek,
világfává vállnak.
Mutatod a világnak léted ablakát.
Tényleg nem érdekel, hogy mi van odaát?
Mi van a fényes, messzi kirakaton túl?
Mi az, amitől a lelked megvadul?
Hosszú útról néztem vissza,
Végtelen a hadak útja,
Ahol hangok megidéznek,
Öreg istent megérintek.
Régi élet újra éled,
Így születik meg a lélek.
Táltos doboknak imája,
Kihallatszik a világba...
Az élet erdejében, lélekfák sírnak,
eltűnt a világ.
Hol van?
Hol van!
Te ott fenn az egekben,
a kékes fellegekben,
a tiszta végtelenben,
az örök érzelemben.
Sárkányok földjéről érkeztem, érkeztem.
Révülést, látomást kerestem, kerestem.
Hét égen, hét földön utazom, utazom.
Eredő gyökerem kutatom, kutatom.