Regös Sziránszki József
Az élet bölcsője ringat,
halk éneke altat,
mély álomba zuhanok,
örvényében kutatok.
Te ott fenn az egekben,
a kékes fellegekben,
a tiszta végtelenben,
az örök érzelemben.
Elveszni, mint tű a szénakazalban,
Bujdosni erdőkben, mezőkben, tavakban,
eltűnni minden fűszál mögött,
keresni életet, szépséget, örömöt.
Csak IsTenben hinni, és tovább élni!
Nem vagyok senki adósa,
lelkem hitelbe nem adom!
maradok magam valója,
mert szabadságom akarom.
Nem vagyok én e világnak más...
Nem vagyok én e világnak más,
csak csörgedező patakfolyás,
abban a patakban is egy kő,
egy folyton mozgó, görgő.
Álomból, ha felébredek,
rögtön itt vagyok.
Gyógyítani lelkemet,
jöhetnek orvosok.
Erős vár a testem,
Benne lakik a lelkem.
A lelkem a templom,
s a hit a harangom.
Az élet erdejében, lélekfák sírnak,
eltűnt a világ.
Hol van?
Hol van!
Lelkeknek a farkasa,
végtelen az otthona,
kísért éjjeleken át,
nem találja otthonát.
Édes alma ízét a számban érzem,
az éhség minden kínját éltem, és értem.
Ó a lágy esőnek,
cseppje üt elsőnek,
s csillapítja az alma az éhségem.
Szerelemből szerelembe,
belső tűznek az ereje,
vörös lángja mindent éget,
szerelemből, szerelembe.
A fényben a fény,
lelkem remény,
ébredni még,
s születni újra.