Regös Sziránszki József
A lapra egy kulcsot rajzoltam,
Ezt a kulcsot a kezembe gondoltam.
Nyitna kaput és törne gátat,
Így emelné magasra a bennem égő vágyat.
Mutatod a világnak léted ablakát.
Tényleg nem érdekel, hogy mi van odaát?
Mi van a fényes, messzi kirakaton túl?
Mi az, amitől a lelked megvadul?
Mint kidőlt fa, eldőlt a lelkem,
bár az élet lelődzik bennem,
megpihenni, a földön nyugodni,
csak a halk neszekben elbújni.
A szerelem íze él bennem él,
ez mindig egy új remény,
a sötétben egy fényes pont,
lelkemben szárnyat bont.
Lehetek ember,
Melyben szeretet ver.
Kegyes lehelet
emelte lelkemet.
Nyomokat hagytam a hóban,
nyomokat hagytam. Hol van?
Elmúlt, mint az élet,
s lelkünk issza a létet.
Suhogó árnyak a fejemben szaladnak,
rohannak, futnak, mindent elragadnak.
Az élet bölcsője ringat,
halk éneke altat,
mély álomba zuhanok,
örvényében kutatok.
Te ott fenn az egekben,
a kékes fellegekben,
a tiszta végtelenben,
az örök érzelemben.
Elveszni, mint tű a szénakazalban,
Bujdosni erdőkben, mezőkben, tavakban,
eltűnni minden fűszál mögött,
keresni életet, szépséget, örömöt.
Csak IsTenben hinni, és tovább élni!
Nem vagyok senki adósa,
lelkem hitelbe nem adom!
maradok magam valója,
mert szabadságom akarom.
Nem vagyok én e világnak más...
Nem vagyok én e világnak más,
csak csörgedező patakfolyás,
abban a patakban is egy kő,
egy folyton mozgó, görgő.
Álomból, ha felébredek,
rögtön itt vagyok.
Gyógyítani lelkemet,
jöhetnek orvosok.