Regös Sziránszki József
Veremben a becsület,
Ver is engem eleget.
Egy veremben ülünk ketten,
Bár a jövőt látnám szebben!
Láttam én már kereszteket,
rajta feszített embereket,
hallottam az ő követőit,
vérrel teli emberevőit.
Végtelenből született semmiség,
Az útján járó tehetetlenség,
Ólomlábaival lépkedő idő,
Vadul szaladó emberevő.
Vaktában, vágtában
vágtatni lóhalálában.
Sármos sötétben, susogó sásban,
rettegni, reszketni rideg rácsban.
Álmodj tovább,
az életből ennyi elég,
a haláltól nem minden szép,
így hát
álmodj tovább.
Úgy teremtett meg az Isten bennünket,
Hogy jól tudjuk viselni a terhünket,
A terhünknek a súlyát ő ránk rótta,
Ki-ki, ahogy a lelkével elbírja.
Szomjazó szívemben,
Végtelen egekben,
Teremtő világban,
Tengri oltalmában.
A lapra egy kulcsot rajzoltam,
Ezt a kulcsot a kezembe gondoltam.
Nyitna kaput és törne gátat,
Így emelné magasra a bennem égő vágyat.
Mutatod a világnak léted ablakát.
Tényleg nem érdekel, hogy mi van odaát?
Mi van a fényes, messzi kirakaton túl?
Mi az, amitől a lelked megvadul?
Mint kidőlt fa, eldőlt a lelkem,
bár az élet lelődzik bennem,
megpihenni, a földön nyugodni,
csak a halk neszekben elbújni.
A szerelem íze él bennem él,
ez mindig egy új remény,
a sötétben egy fényes pont,
lelkemben szárnyat bont.
Lehetek ember,
Melyben szeretet ver.
Kegyes lehelet
emelte lelkemet.
Nyomokat hagytam a hóban,
nyomokat hagytam. Hol van?
Elmúlt, mint az élet,
s lelkünk issza a létet.
Suhogó árnyak a fejemben szaladnak,
rohannak, futnak, mindent elragadnak.