Ravena May
Itt vagyok, aki igazán vagyok,
belül a sötétben bolyongok,
már rég be vagyok zárva, mert
nincs erőm kitörni innen.
Nem tudom, mit érzek,
vagy hogy mit kéne éreznem,
nem tudom, érzek-e egyáltalán valamit
Addig ordítok, míg bírok
az erdő közepén,
mert szívem terhével már nem bírok
egyedül, a könnyeim meg én.
Minden egyes nappal egyre kevésbé élek.
Minden egyes könnycseppel a halálhoz eggyel közelebb lépek.
megfagyott lelkek, összetört szívek,
sikolyok, könnyek, jó és rossz emlékek,
ezek kísérnek sötét utamon,
át a fagyos világon.
Ha vannak dolgok, amiket
nem mondhatsz el senkinek,
az olyan magányos érzés,
csak magadban rejtegeted
ezeket a nehéz érzéseket
Menekülnék a szürke hétköznapok börtönéből,
menekülnék a kíntól, a szenvedéstől,
elmenekülnék a stressz és idegeskedés elől,
de elzár a mindennapi kínlódás a napsütés elől.
Nézem az éjt, nézlek téged,
Milyen rím lapulhat benned,
Benned, ki engemet elhagytál,
Ki lelkemmel együtt széttiportál.