Ratting Fanni
Most is félek hozzád, neked verset írni,
Hátha rímek viszik el a boldogságot,
Tudom, ostoba egy dolog ilyet hinni,
De nincsen már sorsomra jobb kifogásom.
Érzem a gyerekkori nyarak illatát,
Amikor besütött a Nap az ablakon,
Csiripelő madaraktól szólt a határ,
S jele se volt az elmúlásnak nyugaton.
XXXI
...Mert ma van a boldogság gyászolása,
Utolért a csalódás szegről, végről,
Az élet furcsa fintorának hála.
Mikor a felhő kettévágta a napot,
Szívem is az elmúlás lángjára kapott...
Vizsgálgatom csuklómon a tetoválást,
Kék ér színében játszó bőrt körülötte.
Ez is mind le fog bomlani egyszer végleg,
Röpke életöltőt örökre kiölve.
XXX.
Azóta árnyékod is hamissá vált,
Talán közös múltunk is vele együtt,
Már ha volt olyanunk egyáltalán, hát
Ne hívj hazugnak, amiért elterült
Féltékenységed szelétől a jövőnk,
Hiszen én ott voltam neked, őszintén,
Hűséges szívvel, szíved bizton őrzőn...
Tévedtem.
S most lármázik újra a fájdalom,
Nem hagy nyugodni éjjel, se nappal,
Fejemben azt az ajtót becsapom,
Hol távoztál ezelőtt két nappal.
Szelíd lényed zajától zúg a fejem,
Izeg-mozog benne a gondolatod,
Mert eszmévé váltál pőre szívemben,
Minek melegét egyedül Te adod.
XXIX
Nem tudom, végre van-e értelme
Ennek a pár hirtelen jött sornak,
Vagy úgy az egész kósza életnek,
De talán lehet ez egy új korszak,
Miben hullámozva, de partot ér
Lelkemnek e kicsiny kívánsága,
S nem merül el, mint ahogy sok-sok év...
Minden út szabad, de melyik járható?
Kitaposott vagy frissen aszfaltozott?
XXVII.
Hűvös éjszaka ágán ül a magány,
Egyetlen csillag van most az égbolton,
Amelynek fénye olyannyira parány,
Hogy nem is látni másik fát és bokrot.
Üresség. De nem az a jó fajta.
Keserű, mint kávénak a zacca.
Elvette tőlem a félelmet is,
Pedig azzal voltam telis-teli.
Éreznék valamit, bármit ezen
Kívül, ami nem ilyen elvtelen.
Ne keress, hiszen nem vártál,
Mikor ott voltam, nem láttál!
Ne áltass, hiszen tudod jól,
Hánynom kell a hazugoktól!
Egyik nap voltunk Téged meglátogatni,
S nélküled a házban idegenként álltunk,
Nem tudom, hol jársz most, csak azt, hogy nem vagy itt,
Hiszen egyedül csak a csendet találtuk.
Nagy szívednek kicsiny ablakán
Lestem, miként vagyok kabalád,
És ezt megőrizni akarván
Nem kértem kettőnknek balladát.