Ratting Fanni
XXIX
Nem tudom, végre van-e értelme
Ennek a pár hirtelen jött sornak,
Vagy úgy az egész kósza életnek,
De talán lehet ez egy új korszak,
Miben hullámozva, de partot ér
Lelkemnek e kicsiny kívánsága,
S nem merül el, mint ahogy sok-sok év...
Minden út szabad, de melyik járható?
Kitaposott vagy frissen aszfaltozott?
XXVII.
Hűvös éjszaka ágán ül a magány,
Egyetlen csillag van most az égbolton,
Amelynek fénye olyannyira parány,
Hogy nem is látni másik fát és bokrot.
Üresség. De nem az a jó fajta.
Keserű, mint kávénak a zacca.
Elvette tőlem a félelmet is,
Pedig azzal voltam telis-teli.
Éreznék valamit, bármit ezen
Kívül, ami nem ilyen elvtelen.
Ne keress, hiszen nem vártál,
Mikor ott voltam, nem láttál!
Ne áltass, hiszen tudod jól,
Hánynom kell a hazugoktól!
Egyik nap voltunk Téged meglátogatni,
S nélküled a házban idegenként álltunk,
Nem tudom, hol jársz most, csak azt, hogy nem vagy itt,
Hiszen egyedül csak a csendet találtuk.
Nagy szívednek kicsiny ablakán
Lestem, miként vagyok kabalád,
És ezt megőrizni akarván
Nem kértem kettőnknek balladát.
Minden a helyén volt. Csak köszönni jöttél,
Hogy felbolygasd újra lelkemnek a rendjét.
Nem bírta el hiányod súlyát a kötél,
S most itt hever szívem a padló közepén.
Válaszút küszöbére érkeztünk,
Ez lesz tán a mi végleges vesztünk,
Időnk ilyen sebesen nem fogyna,
Ha nem sohát mondok, hanem, hogy ma.
Újra beköszönt a fagy,
Elbúcsúzom, Kedvesem,
Úgy szerettelek, avagy
Hiányod oly keserves.
Tudod te, hogy mi a történetünk?
Csak egy lerágott csont, semmi egyéb.
Elidőzöm még az Ősz rejtekében,
Ebben a kis házban, kis ablakokkal,
Melynek oly hatalmas az üressége,
Mint rút szívemben minden alkalommal
E keserédes kín, ha rád gondolok.
Éjjel nyíló rózsa voltál,
És reggel nyugvó nap nekem,
Tündöklőbb bármelyik holdnál,
Nyitva tartottad két szemem.
XXII
Ahogy beletúr barna hajába,
Újra érzem a Tavasz illatát,
És azt, hogy nem születtem hiába,
Még, ha időnként üldöz is magány,
Mert együtt fakasztott rügyet szívünk,
S lelketlen távolság hoz hervadást,
De a Tél nem hagyta, hogy veszítsünk...
Kezem szívem ritmusára remeg,
Tudom, testem is épp olyan beteg,
Mint fejemben a mű gondolatok,
Melyekbe nap mint nap belehalok.